Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Isten szeretete – a lelkek mentése 2
Amikor becsukódott az „Élet Könyve”, megállapítottam a szörnyű tényt, hogy még mindig fejjel lefelé egy iszonyatos, sötét szakadék szélén lógok. Összességében megbizonyosodtam arról, hogy visszavonhatatlanul a sötét szakadékba fogok esni, amin át az örök sötétségbe, a „soha viszont nem látásra” zuhanok bele. Minden erőmmel ordítani és kiabálni kezdtem, kétségbeesésemben. Elkezdtem könyörögni minden szenthez, hogy mentsenek meg!
El se tudják képzelni, hogy hány szent jutott eszembe. Nem is tudtam magamról, hogy annyi szentet ismerek név szerint. Csak az volt a fejemben, hogy megmeneküljek, az azonban teljesen mindegy volt, hogy a munkás Szent József vagy Assziszi Szent Ferenc, esetleg más, segítségül hívott szent ment meg, csak az a fő, hogy megmeneküljek! Aztán végül kifogytam a szentekből, akik közbenjárását kérhettem volna. Senki nem jutott már eszembe, és egyszerre ismét síri csend lett.
Ez a csend leírhatatlanul rémületes fájdalmat okozott. Magányosnak és teljesen elhagyatottnak éreztem magam. Csak arra tudtam gondolni, hogy a földön az emberek biztosan rám gondolnak, miközben jónak, szépnek és szentnek tartanak. Ezt a hírnevet szándékosan én alakítottam ki magamról a látszatvilágommal. Azt gondoltam, hogy bizonyára mind gyászolnak és beszélik, hogy milyen „szent” voltam, s hogy emiatt értem már nem is kell imádkozni, sőt engem a “szentet” kérhetnek, valami csodáért. .
És íme, milyen kellemetlen helyzetbe kerültem nagy képmutatásom miatt. Senki sem gondolta a földi gyászolók közül, még ellenségeim se, hogy mily közel kerültem az örök kárhozathoz, és mennyire reménytelen a túlvilági helyzetem. Abba a pokolba való jutás előtt voltam, melynek létezésében a gyászoló embereknek többsége nem is hitt.
Mikor ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, s közben értetlenségem jeléül tagadóan csak ingattam a fejem az ellentmondásokon, felnézek, és anyám szemeivel találkozott a pillantásom. Egymás szemébe néztünk. Nagy fájdalommal kiáltottam anyámnak: „Mami! Micsoda szégyen ez! A kárhozatba kerülök ahonnan, soha többet nem jöhetek vissza, s többé nem láthatjuk egymást!!!”
Ebben a pillanatban anyám egy nagy és csodálatos kegyelmet kapott. Eddig egész idő alatt mozdulatlannak láttam, de most Isten kegyelméből felemelhette felém két ujját, hogy nézzek föl. Ebben a pillanatban, valamiféle két nagy héj esett le rólam, ami eddig az elképzelhetetlen fájdalmakat okozta, és melyek szellemi vakságom okai voltak. Kifejezhetetlen felszabadulást érzetem ekkor, és valami leírhatatlan szépség tárult elém: a mi Urunkat, Jézus Krisztust láttam.
Egyszerre eszembe jutott, amit pácienseim egyike mondott egyszer: „Nézze doktornő, és jól jegyezze meg! Ön materialista beállítottságú ugyan, de egy nap emlékezni fog rá, amit mondok most önnek. Egy nap, nagy szüksége lehet erre! Ha majd nagy veszélyben lesz, melyet nem tud elkerülni: hívja Urunkat, Jézus Krisztust és kérje őt, hogy drága Szent Vérével takarja be, és védje meg önt. Jézus soha senkit nem fog elhagyni, mert Ő, drága Szent Vérével megváltotta önt is!”
Nagy szégyennel és megbánó fájdalommal a szívemben teljes erőmből könyörögni kezdtem: „Uram, Jézus Krisztus, légy részvéttel irántam, bocsáss meg! Uram, adj még egy második lehetőséget! Adj még egy esélyt!”
És ekkor az egész történetem legszebb pillanatát élhettem át. Ezt a pillanatot szavakkal ki sem lehet fejezni! Ő, a mi Urunk Jézus Krisztus lejött, kézen fogott és elvitt a fekete, rémisztő szakadéktól. Ebben a pillanatban a rajtam nyüzsgő undorító férgek és az égető foltok, leestek a testemről és mindezeket, szemétként láttam magam alatt.
Tehát Jézus fölemelt és elvitt egy sík területre, amit már leírtam és egyszerű emberi szavakkal így szólt: „Vissza fogsz menni a Földre és kapsz még egy esélyt, de a visszatérés kegyelmét nem a barátaid és hozzátartozóid miatt kapod, mert az érted való imádságuk és könyörgésük elvárható és természetes tőlük, akik értékelnek téged. Te azonban olyan emberek imái miatt térhetsz vissza, akik soha nem ismertek téged! Eseted kapcsán sok és számodra ismeretlen ember sírt megtört szívvel, és lelke mélyéből imádkozott érted. Nagy szeretettel és együttérzéssel emelték fel hozzám szívüket a te üdvösségedért.” (A szentmisében is elhangzik: „Emeljétek fel szíveteket!” – „Felemeltük az Úrhoz.”) Valamennyien – mint ragyogó kicsi szeretet-lángok –, világítottak meg téged”.
És én láttam azokat, akik imádkoztak értem.
Ez volt a lélekmentő közbenjáró-ima hatalmának bemutatása. E sokezer szeretet-fény azok az emberek voltak, akik újságokból, rádióból, televízióból hallottak a balesetemről, a villámcsapásról. Megrendítette őket a hír, és ők részvéttel sírtak és imával fordultak Urunkhoz értem. Sokan közülük sok mindent felajánlottak engesztelésül megmenekülésemért.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy tudniuk kell, a leges-legnagyobb ajándék, amit valakiért megtehetnek, az a Szentmise felajánlása, mert az Oltáriszentség nem emberi mű, hanem az Isten közbelépése, jelenléte a világban.
Érdekes volt látnom, hogy ezeknek a lángoknak egyike különösen kiemelkedő volt, az összes többitől világosabb, amely több fényt sugárzott valamennyinél! Nos, ez annak a személynek volt a lángja, aki a legodaadóbban fejezte ki imájában az önzetlen, igaz, felebaráti szeretetet.
Szerettem volna látni ezt az embert, aki idegenként oly nagy szeretetet mutatott irántam. És akkor azt mondta nekem az Úr: „Az ember, akit megmutatok neked, őszinte rokonszenvet érzett irántad és oly gyengéd szeretetet, hogy az ritka a földön. Mindezt annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek vagytok egymásnak.”
/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:
Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános
/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./
