Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Isten szeretete – a lelkek mentése 1
Tudnotok kell, hogy mit kérdezett tőlem az Úr újra és újra! A szeretetről kérdezett, az önzetlen, a feltétel nélküli, áldozatos szeretetről. Életemet szemlélve ezért került elő mindig a keresztényi felebaráti szeretet széles spektrumának a hiánya.
Az Ő isteni szeretetére mindenkinek megbízást és képességet adott, és életem eseményeit, amint ott áttekintették, mérlegre tették, az eredmény a lelki halál lett. Aztán magyarázatot is kaptam: „Tudod, mikor kezdődött a lelki halálod?…”
És ezt már magam is világosan láttam. Még életben voltam, még lélegeztem, amikor már tulajdonképpen halott voltam; mert a lelkem már meghalt, megfulladt a bűnben.
Ha látták volna, mi az, hogy szellemi halál! Ó, bárcsak látták volna, hogy néz ki a lélek, amelyik csak gyűlöletet érez! Milyen borzongás és rémület árad ebből a lélekből, mely végtelenül keserű, terhes és kibírhatatlan. Végtére is egy ilyen halott lélek, a drága Idő alatt csak arra gondol, hogyan tudna az egész világnak rosszat tenni. Az én lelkem a példája ennek. Kifelé kellemesen illatoztam, drága ruhákat hordtam, de a lelkem belül borzalmasan bűzlött, és csak az emberi és démoni gonoszság szakadékaiban csavargott.
Érthető és jogos következmény volt, hogy depresszióba estem, mert hatalmába kerített a keserűség.
Isten a következőket magyarázta nekem:
„A lelki halálod már azzal elkezdődött, amikor számodra teljesen közömbösek lettek az emberek és azok bajai. Már nem voltak érzéseid irányukba. Pedig jött tőlem figyelmeztetés, amikor sok alkalommal megmutattam az emberek szenvedését a világ minden részéről. Amikor a TV-n vagy más kommunikációs eszközön keresztül láthattad, hogyan rabolnak el, hogyan gyilkolnak meg embereket, hogyan űzik el őket otthonaikból! Bizony, ilyenkor csak egy felületes megjegyzés hagyta el az ajkadat: 'Ó, ezek a szegény emberek! Mit tesznek velük'! Valójában azonban a felebarátaid sorsa nem érdekelt, el se jutott kőkemény szívedig. Bűneid megkeményítették a szívedet és hideggé, rideggé tették.”
Amikor becsukódott az „Élet Könyve”, elképzelhetik, hogy milyen szégyen és szomorúság kerített hatalmába. Ehhez még az is hozzájárult (és ez a fájdalom még nagyobb és elviselhetetlenebb volt), hogy hihetetlen nagy megbánást éreztem Teremtőm, az Isten iránti hálátlanságom miatt az életemben.
Mert súlyos bűneim ellenére, tisztátalan lelkem és közömbösségem ellenére, felebarátaim iránt érzett gonosz érzéseim ellenére, az Úristen mindig, még az utolsó pillanatig is keresett, utánam jött, és a szabad akaratom legkisebb jelére is várt, hogy visszatérjek hozzá.
Sokszor küldött embereket, akik keresztezték az utamat, s az Ő eszközei voltak, akik arra ösztökéltek, hogy elgondolkozzak, és visszatérjek hozzá. Ilyen módon beszélt hozzám, felhívta magára a figyelmemet, és hangosan hívott.
Sok mindent elvett tőlem, hogy gondolkozásra ösztönözzön. Vizsgákat és nehéz időszakokat küldött, csalódásokat, és akadályokat. Mindezt folyamatosan tette, hogy visszanyerjen, és jó útra térítsen, vissza az atyai házba. Az utolsó pillanatig próbálkozott és várt tőlem egy jelre. De szabad akaratomat nem tudta megtörni. Fel kellett volna ismernem hívását és hívó szavát, és szabad akaratból helyesen dönteni.
Mert, tudják, hogy ki és milyen az Isten, mindnyájunk atyja?
Az életutunk során úgy áll előttünk, mint egy koldus, aki állandóan könyörög, és gyakran még kellemetlen is. Ő, a Fölséges sír és próbálja kemény szívünket megpuhítani, egészen Szent Szívéig szomorú, amikor gyakran azt kell átélnie, hogy hátat fordítunk neki, nem figyelnek rá, vagy úgy tesznek, mintha nem vennék észre. Megtérésünkért, gyakran épp úgy megalázkodik, ahogy a kereszten tette, hogy visszatérjünk Hozzá az atyai házba.
Akkor, a bennem lévő rossz azt mondatta neki: „Hallgass ide Uram, Te kárhoztattál el engem!” Holott, valójában tudatában voltam e szemtelenségemnek, hiszen a legkevésbé sem igaz! Mert nem Ő kárhoztatott el engem, hanem én, saját magamat!.
Világos lett számomra, hogy kedvünk szerint mi hozzuk meg életünkben a döntést, mert Isten tiszteletben tartja az emberi szabadságot. És én választottam magamnak apát, de milyet!? Akit kiválasztottam magamnak, nem a szerető Isten volt, hanem a Sátán, akit életem irányítójává tettem. Az ő akarata és hazugságai szerint folytattam az életemet. Ő és csillogtató szemfényvesztése volt silány éltem egyetlen értelme.