Róna Gábor atya második tanúságtétele:
Ekkor már Dél-Amerikában voltam, Quítóban, Ecuador fővárosában. A rendházunk, amelyben akkor laktam, a
történelmi városrész közepén volt, kétemeletes szép modern épület, fölötte terasszal. Házunk egyik része diákotthon volt egyetemisták számára. Aznap este valami ünnepük lehetett a fiataloknak, mert elég hangosak voltak, és ez még éjszakába nyúlóan is tartott...
Szobám a terasz alatt volt, és nem tudtam aludni. Kijöttem a folyosóra, és ahogy megállok az ablaknál, valami szörnyű látvány tárult elém: pár méterre tőlem, az ablakon át látom, hogy a terasz külső peremén ül egy fiatal egyetemista, lábait a mélységbe lógatva... Alatta a mélyben kövezett kis belső udvar. Csak ül, és egy másik ablakból egy barátja beszél hozzá szépen, bátorítóan, hogy ne adja föl, jönnek, segítenek neki... Ekkor kaptam egy hatalmas kegyelmi indítást arra, hogy teljes erőmből imádkozzak érte. Bementem a szobámba, és teljes szivemből és erőmből imádkoztam. Akkor már pap voltam. Nem tudom, meddig tartott ez a hihetetlen imaküzdelem. Egyszer csak kezdtem érezni, hogy visszatér a béke a szívembe. Felöltöztem, és átmentem a diákok otthonába. Mosolyt látok az arcokon. Jó jel! Kérdem, mi van a fiúval...? Mondják: a szobájában van, fekszik az ágyán... Megkönyebbültem! Mégis, hogy történt? Elmondják, a fiú levetette magát a mélybe, de egy karja beszorult az esővíz levezető csatorna és a fal közé, és nem engedte őt lezuhanni. Ketten, ők is kimentek a terasz külső oldalára, és csak a Jóisten tudja hogyan, a terasz széle alatt levő odaszorult társukat kihúzták onnan, magukat is a legnagyobb halálveszélynek kitéve, beemelték a terasz korlátján, és a fiú megmenekült! Ezt én nem láthattam, de ezt mondták el nekem a társai. Ha más mondaná el, nem tudnám elhinni, de tanúskodom, hogy ezt mondták el a társai.
Ezt a második történetet nagyon nem akartam föleleveníteni magamban, sem azt másokkal közölni. Hogy mégis rászántam magam, azt ezért tettem: Vannak emberek, esetleg saját környezetünkben akár családunkban is, akik nem adták jelét a bűnbánatnak vagy a megtérésnek, és meghaltak úgy, hogy nem rendezték lelküket a Jóistennel. Ők is a mélybe vetették magukat, de a jó Istennek vannak lehetőségei, hogy megmentse lelküket a kárhozattól, ha vannak lelkek, akik buzgón és állhatatosan imádkoznak értük még haláluk után is. A kárhozatból nem lehet ugyan senkit visszahozni, de a Jóisten az ő mindentudásával előre látta a jó lelkek érte végzett állhatatos és buzgó imáit, mindezt tekintetbe vette, mielőtt még ítélőszéke elé került volna, és csodával határos módon megmenthette őket attól, hogy az örök kárhozatba zuhanjanak. Tartsunk ki tehát a bizalomban és a buzgó és állhatatos imádságban!
† Róna Gábor S.J. (Forrás) (folyt.)
