Virágok Anyák napjára. Harmadik (befejező) rész
A szentmise áldása után a szülők átvonultak a közösségi terembe, ahová a gyerekek nagy örvendezéssel sorra hordták a virágokat. Én is vártam a magamét, de az enyémek csak nem jöttek. Minden anya arca ragyogott a büszkeségtől, én meg tekintgettem jobbra-balra, nagy művigyorral...
Már a harmadik pogácsát majszoltam "lányos zavaromban", amikor végre megjöttek a drágáim egyetlen hervatag virággal – ráadásul –, ketten hoztak egyet! Majdnem sírtam és értetlenségemet nem kimutatva, megpróbáltam kedvesen megkérdezni tőlük, hogy "dúsabb levelű nem volt, és miért hoztatok csak egyet?". A válaszuk azonban életre szóló vigasz és éltető erő volt számomra:
– Megbeszéltük ketten, hogy ezt hozzuk teneked, mert ez az a virág, mely a leginkább rászorul a te gondoskodó anyai szeretetedre! – Majd átszellemült, ragyogó arccal folytatták – a másikat már odavittük a Szűzanyának azért, hogy édesapát ne hagyja bűnben élni és hogy visszatérjen hozzánk!
Nem bírtam tovább! Elkapott az a fájón édes és boldog zokogás, amit még soha nem engedtem meg érzelmeimnek! Meg se tudtam szólalni. A szívemet olyan melegség forrósította, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok! Nem láttam senkit hármunkon kívül, szinte egyedül voltunk a világmindenségben. Ez a boldogság már természetfeletti volt! Megöleltem őket és most már tudtam, hogy helyesen nevelem őket és már az sem fájt, hogy egyedül!
A legrekkenőbb nyár volt már, amikor egy telefonértesítést kaptunk a Központi Kórházból, hogy a férjemet az intenzíven kezelik. Állítólag az utcán lett rosszul, többször volt már kórházban és régóta egy szűkös albérletben lakott betegen, magányosan. Áttétes rákja volt.
Azonnal bementünk hozzá. Több mint három éve nem láttuk egymást és úgy dobogott a szívem, mint a legelső randevúnkon. Alig ismertem meg. Az arca sovány, beesett volt és sápadt, a szeméből azonban egyre csorgott a könny. Alig tudott beszélni de az a kevéske szó is egyfolytában bocsánatkérés volt. Én és a gyerekek, mélyen megbocsátottunk neki és efelől meg is nyugtattuk. Elhívtam a papunkat aki meggyóntatta és feladta neki a Betegek Szentségét és utána egészen megnyugodott. De a legmeglepőbb az volt, hogy mint aki iszonyatos tehertől szabadult, mindjárt fel is akart kelni. Ez a "csövei" miatt persze nem ment, a lényeg azonban, hogy
csodamód erőre kapott egyszeriben. Másnap haza is adták és újra itthon volt. A gyerekek nem győzték "apukának" szólítani, alig tudtak betelni vele. Eredendően, jó betegbiztosítása volt, így heti kétszer megnézte egy orvos. Gyenge volt ugyan, de ellátta magát és a gyógyszereit rendesen beszedte, mint megtudtam morfium is volt közte. Később – másoktól tudtam meg –, hogy a "nagy románca" csak másfél évig tartott, amikor a betegsége jelentkezett utána őt hagyták el s még a munkahelyét is elvesztette. Becsületére legyen mondva, hogy szegénynek "nem volt képe" visszajönni családja "terhére". Valóban korrekt ember volt, most hogy mélységes bűnbánatot tartott, egyenesen szentként néztem rá!
Vasárnap, amikor elmentem a gyerekekkel a misére ő sírva fakadt, mert nem volt képes velünk tartani. Három hetet éltünk így megbocsátásban és valami hihetetlenül bensőséges szeretetben, amikor egy reggelre holtan találtuk a szobájában, kezében a rózsafüzérével. 
Isten és ember előtt ő volt a férjem, ő volt gyermekeim apja, ő volt a tékozló fiú, aki korrektül levezekelte a bűnét és lám, ő lett a Szűzanya bűnbánó gyermeke. Ez volt a legmegrázóbb, de mégis a legszebb Anyák Napjai "utójáték" számomra! Isten, a görbe vonalon is egyenesen ír, és számomra a sok szenvedés pozitív "eredménnyel" zárult! Laza hitéletem megerősödött és életem gyermekeimmel érdemszerzővé vált. Nekem is és férjemnek is, ez a megpróbáltatás és tragédia volt talán az egyetlen esély az üdvösségre.
Az árva kis növénykét gondosan átültettem és az virágba borult. Máig is meg van! Áldott legyen az isten!
