Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán
A kárhozat kínjai 1
Szent Tamás mélyen járó fölfogása szerint a kárhozat nem egyéb, mint a bűn legbensőbb mivoltának kibontakozása és végső gyümölcseinek megérlelése. A bűnben ugyanis az ember a teremtmények kedvéért elfordult Istentől; amit maga akart, azt megkapja a kárhozatban, még pedig teljességében, leplezetlen mivoltában és végső következményeiben. Elfordult Istentől, tehát Isten nélkül kell élnie és ez az elvetés kínja. Isten helyett a teremtmé-nyekben kereste életének célját és tartal-mát; tehát Isten áldása a számára átok és kín lesz. Az Üdvözítő szavai: «Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre!» (Mt 25,41)
Az elvetés a kárhozottak első és alapvető szenvedése. «Távozzatok», ezt a szót kell először hallaniok. Nem ismerlek titeket, honnét valók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők. Ennek értelmében a kárhozottak ki vannak zárva Isten színelátásából; és mivel a jelen üdvrendben csak természetfö-lötti végcél van, ki vannak rekesztve Isten bárminő bírásából.
Ez pedig büntetés, sőt az összes lehetséges kínok és büntetések közül a legnagyobb.
a) Mert a szellemi teremtmény-nek legmélyén gyökerező létigénye Istenben élni; az egyetlen léttartalom, mely végleg ki tudja elégíteni: a föltétlen igazság, melyen megnyugszik örökké kutató elméje, a tiszta és teljes jó, melyet boldog célhoz jutással átölel lelke. Ha ettől elesett, elesett létének és tevékenységének természetszerű léttartalmától, s nem ér nyugvóponthoz legmélyebb igyekezete. Az örök homályban tapogatózó, a soha ki nem elégülő sóvár vágy, a törtető, de semmit el nem érő akarat, a folyton fürkésző, de semmit meg nem oldó elme gyötrődése, a teljes értelmi és szívbeli üresség: mind csak rendkívül halvány színek az elvetés kínjainak ábrázolására. 
b) Akik személyes bűnökért kár-hoztak el, azok számára az istenlá-tástól való elesés nem csupán a jótól való lemaradás, mint az eredeti bűnben megholtak esetén, hanem egyben Istentől való elrugaszkodás, állandó istengyűlölet, mert ez a bűn-ben való megrögződés eredménye. Tehát, amit a lélek természet szerint minden pórusával és minden rostjával áhít mint létének alapját és tevékenységének egyedül kielégítő tartalmát, azt egyben a legteljesebb gyűlölettel és ádáz dühösséggel eltaszítja magától, mint sok szerencsétlen idegbeteg végzetes módon az ételt, az orvost, az ápolót.
Ha a földön Isten látásának vagy akárcsak természeti bírásának hiánya az istentelen emberre nézve nem is jelent állandó nagy kínt és bűnhődést, mégsem szabad feledni, hogy állapotunk próbajellegének megfelelően a jelen világ tartalmaz még jót (és rosszat is); itt a teremtés még nyújt Isten-ből valamit, ezért a földi vándornak pszichikailag lehetetlen teljesen lsten nélkül élni, még akkor is, ha szívében megtagadta. A másvilágon azonban a próba véget ért, a jó és rossz, az istenes és istenellenes tényezők, erők és irányok szétválasztása már teljes! A látszatokból kijózanodott bűnös lélek úgy látja, amint van, vagyis nem az Istent, hanem az istennélküliség sivár-ságát éli meg, teljes vigasztalanságában és reménytelenségében. Ez az elvetés bűne, a pszichológia nyelvére lefordítva: a lélek örök hazátlansága.
