A Hajnal Szép Sugara

Egy Nóbel-díjas tudós esete

     A csodák iránti szkeptikus Alexis Carrel, kényszerhelyzetben került Lourdes-be. Egy orvostársát kellett helyettesíteni, aki nem tudott a súlyos betegeket szállító vonat kísérőjeként Lourdes-ba utazni. Így akaratlan szemtanúja és orvosi felügyelője lett egy végstádiumú tuberkulotikus hashártyagyulladásban szenvedő fiatal nő hirtelen és teljes felgyógyulásának, 1902. május 28-án. Megelőzően Carrel is azt vallotta, ami akkor is és ma is divatos, hogy egyedül a tudományos magyarázat ad megbízható ismeretet. Ezzel szemben, amit Lourdes-ban látott, alapjaiban húzta át addigi nézeteit.
     Alexis Carrel, a Nobel-díjas, kiváló sebész szemtanúja volt két csodálatos Lourdes-i gyógyulásnak. Egész életén át dolgozott lelkében ez az élmény, harcolt egymással a tudományos és a vallásos világnézet. Élete végén eldöntötte a csatát.     A nevezetes beteg, Marie-Louise Bailly 1879-ben született Lyonban. 1898-ban kezdtek nála mutatkozni a tüdőtuberkulózis tünetei. 1901 végén kezdődött tbc-s hashártyagyulladása. Hasa egyre jobban megdagadt, táplálékot egyre kevesebbet tudott magához venni, nagy fájdalmai voltak. Az orvosok lemondtak róla, Marie ennek ellenére egyre mondogatta, hogy meggyógyulhat még, mert egy éjszaka a Szent Szűz ezt a meggyőződést keltette benne. „Minél gyakrabban hangoztatták az orvosok, hogy hamarosan meghalok, annál erősebb lett a hitem, hogy meg fogok gyógyulni. A Szent Szűz kieszközli nekem ezt a kegyelmet, mivel tudja, hogy gyógyulásom egy személy megtérését is segíti majd” – mondogatta. Nagyon rossz állapota miatt már nem akarták engedni, de kikönyörögte, hadd utazhasson ő is Lourdes-ba a betegeket szállító vonaton. Ekkor kísérte őt orvosként Alexis Carrel. Késő este a lány fájdalmai elviselhetetlenek lettek, ezért Carrelt hívták hozzá, és Marie hallotta az orvos megjegyzését: „Oktalanság volt a beteget utaztatni ilyen állapotban. Minden pillanatban meghalhat.” Amikor a vonat másnap, május 27-én délben megérkezett Lourdes-ba, már félig elvesztette eszméletét. Csak estére nyerte vissza, és akkor kérte őt az ápolónő, hogy küldjön utolsó üzenetet a családjának, de visszautasította: „Mondtam nekik, hogy csak akkor írok, miután már meggyógyultam.” Hordágyon szállították a barlanghoz. „Gyakorlatilag egy holttest volt, amikor a Grotta fürdőjébe vitték” – nyilatkozta róla később Carrel.
A beteg először szörnyű kínokat érzett, amikor hasát megmosták a fürdő vizével, de utána az érzés megváltozott. „Amilyen szörnyű kínokat okozott az első lemosás, a második maga volt a gyönyörűség. Mellkasom, amit addig csak nehezen mozgattam, nagy sóhajtásokban könnyebbült meg. Mindenki, aki ott volt, körülöttem tolongott. Senki sem akart hinni a szemének. Dr. Carrel, aki mellettem állt, lélegzetét visszafojtva figyelte a betegség távozását, mialatt jegyzeteket írt kézelőjére.” A lemosás után hasában a daganat egészen kicsire összehúzódott. Másnap már tolókocsiba tudott ülni, és az újabb fürdés után minden fájdalma megszűnt. Egy másik orvos így számolt be a tapasztaltakról: „A hatalmas daganatból, amelyet tegnap észleltem, csak egy kis csomó maradt, nem nagyobb, mint egy kis vese, elhelyezkedve a has jobboldali borda alatti tájékán, és nem okozott egyáltalán semmi fájdalmat. A beteg olyan jól érezte magát, hogy ki akart sétálni a Grottához, amit gyenge állapotára való tekintettel nem engedtünk meg neki. Elmondta, hogy aznap reggel teljesen egyedül felkelt néhány pillanatra. Ez az orvosi jelentés, amelyet aláírtam, a teljes igazság. Legyen szabad még azt hozzátennem, hogy nem gyógyítottak meg még egyetlen tbc-s hashártyagyulladást sem emberi eszközökkel pár óra alatt, mint ahogy ez itt megtörtént.”
     Hazafelé a vonatúton tovább gyógyult: „Óráról-órára visszatért az erőm, úgyhogy amikor Lyonban (24 órás utazás után) leszálltam a vonatról, átsétáltam a peronon és a várótermen anélkül, hogy valakinek a karjára kellett volna támaszkodnom.” Gyógyulását Dr. Carrelnek a hetenkénti vizsgálatokról készített jegyzetei is tanúsítják. Július 15-i feljegyzése különösen sokatmondó: „A gyógyulás teljesnek látszik. Testsúlya 1 kg-mal növekszik hetente. Általános kondíciója kitűnő. Megvizsgáltuk pszichológiai állapotát. Normálisnak tűnik. Nagyon szerény és csendes fiatal hölgy. Meglehetősen intelligens. Világos az emlékezete. Semmiféle miszticizmus nem észlelhető. Félénk és szerény. Csak akkor beszél gyógyulásáról, ha kérdezik. Semmi jele mentális kiegyensúlyozatlanságnak.”
     Marie teljesen meggyógyult, de orvosai még évekig figyelemmel kísérték a sorsát. Fogadalmat tett a vincés nővéreknél és 1937-ben, ötvennyolc évesen bekövetkezett haláláig fizikai munkát végzett.