A Szentírás tanítása szerint
A Szentírás, már az első lapokon számot ad a bűn megjelenéséről és következménye-iről. Arról, hogy a bűn disszonanciát keltett a teremtés rendjében, nyomában zavar tá-madt Isten tökéletes művében, a teremtett világban és az ember kapcsolatrendszeré-ben, amit lépten-nyomon tapasztalhatunk az ember-ember, az ember és az anyagvilág, az ember és az Isten között, tehát az élet minden területén. A teremtmények szenve-désként élik meg ezt a disszonanciát (vö. Ter 3,16-20); még a természet is sóvárogva várja a szabadulást (vö. Róm 8,19-22).
A szír-görög apologéta Tatianosz, úgy ír a démonok természetéről, hogy nemcsak a mágia, hanem az asztrológia is uralmuk kiterjesztésére szolgál. A világban levő rossz eredetének keresése során hangsúlyozza, hogy maga az anyag azonban nem lehet a rossz oka, hiszen Isten teremtménye, tőle pedig semmilyen rossz nem származhat. (Praeconia Liturgikus szakfolyóirat X. évfolyam 2015/2. szám, 22. oldal - Kiadja a MKPK Liturgikus Bizottsága)
A Szentírás világosan tanítja, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája, nem természetes adottsága az embernek, tehát nem az ember lényegéből fakadó hajlam (a bűnre hajló természet már ,,szerzett'' örökség), hanem a bűnnek szerzője van. Az Újszövetségi Szentírás közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét különböző formában. Jézus Krisztus igehirdetéséből, s a teljes kinyilat-koztatásból világosan látható: az ember létét és történelmét alapjaiban fenyegető tényezőről van szó. (1Jn 3,12; Mt 13,25; Jn 8,44; 2Kor 4,4; Jel 12,9) A szentírási helyek tehát nagyon világos tanítást adnak a bűn szerzőjéről. Különösen híres Jn 8,44, amelyben azt írja a szent szerző Jézus ajkára adva a szavakat, hogy a sátán ,,kezdettől fogva gyilkos, ...nincs benne igazság ... hazug és a hazugság atyja''. Ő a világban létező minden hamis és rossz és közönséges eredője, az emberi nem nagy szerencsétlensége. Minden szellemi és erkölcsi kísértés, minden üldözés, minden forradalom és háború, minden katasztrófa ősforrása.
A világias gondolkodás, féktelen hatalomvágy, ellenkezés, makacsság, konokság, önfejűség, gőg, akaratosság, engedetlenség, szégyentelenség – mindezek az ördög ismertető jegyei. Az igazságosság és az őszinteség megköveteli azonban, hogy az ördögnek csak azt rójuk fel, ami az ördögé és az embernek, ami az emberé. Ahol a gonosz fellép, sajnos megesik, hogy e kettő ‒ ördög és ember ‒, kéz a kézben járnak együtt.
Az Egyház imái mindig kifejezetten démonellenesek voltak! Talán soha nem volt annyira fontos a Gonosz ellen tudatosan harcolnunk, mint napjaink apokaliptikus világában, szem előtt tartva, hogy hárman irányítják a történelmet: Isten ‒ üdvözítő kegyelmeivel; a sátán ‒ kísértő gáncsoskodásaival; és az ember ‒ a szabad akaratával.
A sátán már tudja, mit jelent a kárhozat, tudja, hogy állapotán nem képes változtatni, s úgy tűnik, ő is népet akar gyűjteni maga köré, miként az Isten, ahogyan azt a harmadik kánonban imádkozzuk.
A Szentírás tanítása szerint a sátán háromszor szenved vereséget. Először is letaszították az égből: ,,Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből'' (Lk 10,18); majd Jézus legyőzte őt: ,,Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse'' (1Jn 3,8); és örökre bezárják majd, olvassuk Szent Júdásnál és a Jelenések könyvében (vö. Júd 6; Jel 20,10).
A Szentírás által említett megszállottak riasztó viselkedéséből azt látjuk, hogy az ördög, ez az istenellenes hatalom fáradhatatlanul pusztítani akar, s tevékenységét az állandó düh, irigység, megalázottság, és reménytelenség kíséri. Ebben a viselkedésben az elkárhozott lelkület fejeződik ki, amit a totális reménytelenség magyaráz.
(A forrásokat lásd az első posztban!)
