A szenvedés értéke
Egy ideig minden rendben ment. A vezetőség rokonszenvét teljesen megnyerte ez a fiatal pap, akinek határozott érzéke volt a betegek és öregek gondozására, ráadásul csupán ellátásért készségesen dolgozott, napi 18 órát is, sőt virrasztott a haldoklók mellett. Az azonban hamarosan feltűnt, hogy a bűnösök – kivétel nélkül –, egészen érthetetlen módon vonzódtak hozzá és megtértek. Ez még csak hagyján, de csoportokba alakulva, nap mint nap imádkozták a rózsafüzért! Ez már sok volt néhány „humanista” hivatalnoknak, akik féltékenyen nézték Grignon atya sikereit. Hamarosan egységbe tömörülve – hazugságok és rágalmak alapján –, keserű hajszát indítottak ellene. Eltökélték magukat, hogy bármi áron is, de túladnak rajta. Nem csoda tehát, hogy öt hónapi szolgálat után Lajos atya az egyik ebédnél, tányérja alatt találta elbocsátó levelét.
Bár szentünket mélyen sértette a méltatlan eljárás, mégsem tett panaszt. Úgy vélte Isten akarata, hogy menjen, de hová?! Nem esett kétségbe. Aggodalmát félretéve hagyta el a Szegényházat, hogy valami szállás után nézzen.
Felkereste volt szemináriumát a Sulpiciánumot, ám szállás és munkavállalási szándékát gunyorosan kimosolyogták. Mi több, volt lelkivezetője Leschassier és egykori barátja P. Blain atyák egyenesen csúfot űztek belőle. Egyetlen hajdani évfolyamtársa beszélt vele rendesen, Claude des Places spirituális, ám ő is csak ígért, de nem tett semmit. Mária Lujzának írt levelében panaszosan tört ki: „A Salpêtrière kórház nyomorultjaival együtt éltem, együtt imádkoztam és hajlandó lettem volna meghalni is, de itt a vezetőség nem tűri a ’lelket’, a lelkigondozást még kevésbé. Az általános lelketlenség jellemző itt mindenre! Elbocsátottak, nincs hol lehajtsam fejem! Ebben a nagyvárosban mindenki, az emberek és ördögök háborút indítottak ellenem, amit szívesen és örömmel fogadok. Csak támadjanak, csúfoljanak, rágalmazzanak és akár zárjanak börtönbe is, mert mindez csodálatos ajándék számomra. Nekik viszont sajnos bűn, melyért felelniük kell majd, de én imádkozom értük! Ezek a megpróbáltatások – ha csekélyek is –, átformálnak és nagyban tesznek alkalmasabbá az Isteni Bölcsesség számára! Tehát elhagyhatnak a barátaim, elhagyhat a szerencsém is, de Isten el nem hagy! Ismétlem; egyedül Isten!”
A lakhely amit a Gondviselés juttatott neki, aligha volt szobának nevezhető, jóllehet a sötétzárkánál némileg jobb volt. A „Rue du Pot Defer” utca egyik leromlott házának lépcső alatti zuga vált „szállásává”, melynek összes bútorzata egy lavór és két szál deszka volt. Ez utóbbit használta szentünk ágyként. Valójában, ez a „kutyaól” is csupán azért volt szabad, mert nem kellett egyetlen hajléktalannak sem. A tulaj, Isten nevében ingyen bocsátotta rendelkezésére, mert azt hitte, hogy koldussal van dolga.
Montforti Grignon Lajos hosszú heteken át ebben a rideg cellában töltötte fagyoskodva éjszakáit. Reggelente azonban rendszeresen megjelent a közeli bencés nővérek zárdájában, akik minden nap ellátták némi élelemmel. Ezt követően egész napját a szomszédos jezsuita templomban töltötte, ám sem ők, sem a nővérek nem tudtak sanyarú szállásáról.
A megalázó szegénység nem tette elkeseredetté, sőt szíve telve volt örömmel, mert ismerte a máriás lélekkel felajánlott szenvedés mérhetetlen értékét. Úgy gondolta, ha készségesen viseli elhagyatottságát és nehézségeit, bizonyára sok kegyelmet nyerhet el Istentől, későbbi munkájához. Meggyőződése volt, hogy a Szentlélek előbb-utóbb tudtára fogja adni szándékát, nem csak a saját, de Mária Lujza és a Bölcsesség Leányai sorsát illetően, sőt a régóta óhajtott Mária Társasága férfi rendre vonatkozóan is. Grignon atya reménye egy percre sem ingadozott, hogy megalapíthatja e két Rendet, és Szűz Mária oltalmába helyezheti őket.
(A képen, szentünk beöltözteti Trichet Mária Lujzát.)