2./ Kiengesztelődés
Az engesztelő lélekre jellemző a békére törekvés mindenkivel. Ha megbánt valakit, örömmel kér bocsánatot, nem szégyelli. A Szűzanya szívébe oltja a kicsinység vágyát, ezért minden büszkeségtől, hiúságtól meg akar szabadulni.
Jellemzi a megbocsátás készségessége is. Nem képes – és nem is akarja! – megőrizni a haragot, ha elnézést kérnek érte. Ha fájdalmat okoznak is bizonyos ütések, vagy vádak, akkor is a békességet szomjazza.
Tudja, hogy Isten kegyelme nélkül nem ér semmit és azt, hogy ő is el lesz számoltatva bűneiért, hibáiért. Mivel nem érzi különbnek magát, könnyen is bocsát meg. Küldetésének kezdetén már arra ösztönzi a Szentlélek, hogy engesztelődjön ki mindenkivel.
A legfontosabb és legelső lépés kell legyen a felajánlott élet kezdetén: a kiengesztelődés Istennel, emberekkel és önmagunkkal.
A békeszerzés elengedhetetlenül hozzátartozik az engesztelő lelkülethez.
Akiben harag dúl, kérlelhetetlenség, vagy valakit elítélés, elfordulás a másik testvértől, a gyakori nem köszönés még mise után is: ilyen lelkülettel nem járható az engesztelő út.
Az átlagos keresztény ember is bűnt követ el azzal, ha pletykálkodik, szid valakit, akire éppen neheztel, vagy csupán mert nem szimpatikus neki. Gyakorta a szentáldozás hatalmas kegyelme után – Jézus szinte még a nyelvén van, a szívébe költözött! – a templom előtt kezdi szidalmazni egyik testvérét, vagy ítéletet mond felette. Ez nagyon fájdalmas lehet Jézusnak.
Csakis a bűnt szabad elítélni (attól el kell fordulnunk), de a bűnös elítélést Istenre kell bíznunk.
Egyedül Ő lát minden szívbe.
Isten szeretetének mi vagyunk a közvetítői. Ezért különösen vigyázzunk a szavakkal, kinek, hogyan és mit mondunk, ha megbántanak bennünket. A visszaütés nem keresztény magatartás.
Ha csalódunk valakiben, vagy nagy nehézségek szakadnak ránk, betegség, tragédia ér minket, fel kell ismernünk, hogy nem Isten az oka ezeknek a bajoknak. El kell fogadnunk a történéseket és azokat szívünkből fel kell ajánlanunk engesztelésül Jézusnak, a Szűzanyának – valamilyen szándékért.
Ha valakitől bántás ér bennünket, azért ajánljuk fel a bánatot, aki okozta és imádkozzunk érte. Erre nevel a Szűzanya. Így szívünkből lassanként kihal a harag, a neheztelés – békesség tölti el a lelkünket és kiengesztelődött szívvel állhatunk az Úr elé. Ha megbocsátunk, cselekedetünkkel is igazolni kell, amikor alkalom adódik rá. Ez nem érzelmi kérdés. Jézus ezt mondja: "nem hétszer, hanem hetvenszer-hétszer" kell megbocsátanunk. Azaz korlátlanul.
La Salette Melanie nevű kis látnoknője gyermekkorában rengeteget szenvedett édesanyja kegyetlen, szívtelen bánásmódja miatt. Amikor azonban később az anyja bajba került, beteg lett, Melanie külföldről odament hozzá és ápolta. Irgalmasságot cselekedett: megbocsátott.
Kiengesztelődés önmagammal.
Ha valaki nem tudja önmagát elfogadni, elégedetlen a külsejével, vagy képességeivel, kisebbségi érzések gyötrik, az nem képes elfogadni Isten akaratát. Hiszen Isten teremtette őt olyannak, amilyen és azokkal az értékekkel kell neki gazdálkodni, azokkal kell kiteljesedni, vagy azokat növelni, amiket kapott, mert Ő a Teremtő. Nekünk az Ő alkotását felülbírálni nem szabad.
Ennek gyökere tehát egy erős büszkeség. Azokról szólok, akik neheztelnek önmagukra, a bűnt sem képesek maguknak megbocsátani amit elkövetnek, akkor sem, ha feloldozást kapnak érte.
A túlságos nagy aggályosság nem képes megnyitni a szívet Jézus irgalma előtt.
Az őszinte megbánás megnyitja szívünk kapuját Jézus előtt és a szentgyónás után békességet nyerünk.
Ezért feltétel nélkül kell bíznunk Jézus irgalmasságában, a bűnbocsánat szentségében.
Az önmagunkkal való kiengesztelődés a belső sebek gyógyulásával függ össze. Ebben a folyamatban szükséges egy jó lelkiatya, hozzáértő segítő testvérek.
A kiengesztelődés útja minden keresztény ember számára elengedhetetlen. Az engesztelő léleknek azonban, aki Istent engeszteli saját és mások bűneiért: a legelső és legfontosabb lépés kell legyen.
Enélkül az engesztelése inkább szomorúságot okoz Jézusnak, mintsem örömet.
