A Szentatya Feltámadási beszéde 2013. 03. 31-én
Milyen nagy öröm, hogy átadhatom nektek ezt az üzenetet: Krisztus feltámadt!
Szeretném, hogy eljusson minden házba, minden családba, különösen oda, ahol több a szenvedés, a kórházakba, a börtönökbe.
Mindenekelőtt azt szeretném, hogy [ezen üzenet] eljusson minden szívbe, mivel Isten ott akarja elvetni ennek az Örömhírnek a magvát: Jézus feltámadt, van remény a számodra, többé már nem állsz a bűn, a rossz uralma alatt! Győzött a szeretet, győzött az irgalom!
Mindig győz Isten irgalmassága!
Mi is, miként az asszonyok Jézus tanítványai közül, akik elmentek a sírhoz, és üresen találták azt, megkérdezhetjük önmagunktól, mi az értelme ennek az eseménynek (vö. Lk 24,4). Mit jelent az, hogy Jézus feltámadt? Azt jelenti, hogy Isten szeretete erősebb a rossznál, sőt magánál a halálnál is; azt jelenti, hogy Isten szeretete átalakíthatja életünket, virágba boríthatja azokat a sivatagos tájakat, amelyek a szívünkben vannak. És ezt teheti Isten szeretete.
Ugyanaz a szeretet, amelynek okán Isten Fia emberré lett és elment a legvégsőkig az alázatban és az önátadásban, egészen az alvilágig, az Istentől való elszakítottság mélységéig, ugyanaz az irgalmas szeretet árasztotta el fénnyel Krisztus holttestét, és átalakította azt, átvezette azt az örök életbe. Jézus nem tért vissza a korábbi életéhez, a földi élethez, hanem belépett Isten dicsőséges életébe, és a mi emberi valónkkal lépett be oda, megnyitotta előttünk a reménnyel telt jövőt.
Íme, ez a Húsvét: a kivonulás, az ember átmenete a bűn, a rossz rabszolgaságából a szeretet, a jó szabadságára. Mivelhogy Isten az élet, és csakis élet, s az ő dicsősége mi vagyunk, az élő ember (vö. Iréneusz, Adversus haereses 4,20,5-7).
Kedves fivéreim és nővéreim, Krisztus egyszer s mindenkorra és mindenkiért meghalt és feltámadt, ám a feltámadás erejének, ennek a rossz rabszolgaságából a jó szabadságára való átmenetnek minden korban, létezésünk konkrét helyein, mindennapi életünkben aktualizálódnia kell. Napjainkban is mennyi pusztaságon kell átkelnie az emberi lénynek! Legfőként azon a sivatagon, amely saját magában van, amikor nincs meg benne az Isten és a felebarát iránti szeretet, amikor hiányzik belőle annak tudatossága, hogy mindannak az őrzőjévé kell lennie, amit a Teremtő nekünk adott és nekünk ad.
Azonban Isten irgalma virágba boríthatja a legszárazabb talajt is, újra életet adhat a kiszáradt csontoknak (vö. Ez 37,1-14). (Magyar Kurir)
