2) A második fatimai ígéret Mária Szeplőtelen Szívével kapcsolatos (a felajánlás, az öt elsőszombat és Mária Szívének nagy ígérete), melyet a Szűzanya 1925. december 10-én Pontevedrában történt jelenés alkalmával fejtett ki teljesen: ,,Leányom, nézd tövisekkel körülvett Szívemet. A hálátlan emberek káromlásukkal megsebzik. Legalább te vigasztalj és hozd tudomásukra ígéretemet, hogy a halál órájában mellettük állok az üdvösségre szükséges kegyelmekkel, akik öt hónapon keresztül minden elsőszombaton meggyónnak, megáldoznak, a rózsafüzért elimádkozzák és 15 percet a rózsafüzér titkairól elmélkedve velem töltenek, hogy ezáltal engeszteljenek.”
Gyönyörű kiegészítés ezekhez a szavakhoz a második jelenés alkalmával elhangzott ígéret: ,,Jézus... meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét. Aki gyakorolja ezt, annak megígérem az üdvösséget, és ezeket a lelkeket Isten úgy fogja szeretni, mint a virágokat, amelyeket én állítok oda, hogy trónját díszítsék.”
.jpg)
3) II. János Pál pápa elküldte megbízottját, excellenciája Msgr. Tarcisio Bertonét, a Hittani Kongregáció titkárát Lucia nővérhez. A találkozó excellenciája Msgr. Serafim de Sousa Ferreira e Silva leiria-fatimai püspök jelenlétében történt Coimbrában, a Szent Terézről nevezett Kármelben, 2000. április 27-én.
Bemutatták Lúcia nővérnek az 1957 óta őrzött kéziratot, melyet saját kézírásaként ismert el. Az irat a bevezetőket követően az alábbiakat tartalmazza:
„Az 1917. július 13-án, a fatimai Béke-völgyben kinyilatkoztatott titok harmadik része: A két, már korábban elmondott rész után Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárzással. Az Angyal jobb kezével a Földre mutatva hangos szóval így szólt: «bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!» Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk «valami olyasmit, mintha tükör előtt vonultak volna emberek», láttunk egy fehérbe öltözött püspököt «akiről úgy éreztük, hogy a Szentatya». Sok más püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő ment föl egy meredek hegyre, melynek csúcsán nagy kereszt állt fatörzsekből, mintha hántolatlan paratölgy lett volna; a Szentatya, mielőtt odaért, egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt. Ugyanígy haltak meg egymás után csoportokban a püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnk, különféle világi emberek, különbözőtársadalmi osztályokból és állásokból való férfiak és nk. A kereszt két szára alatt két angyal állt, mindegyiknél kristály öntözkanna, melybe összegyjtötték a vértanúk vérét, s öntözték vele az Istenhez közeledő lelkeket.
Kelt Tuyban, 1944. január 3-án”.
Aki figyelmesen olvassa az úgynevezett III. fatimai titok szövegét, az a sok korábbi találgatás után valószínűleg csalódik vagy elcsodálkozik. Hiszen semmiféle „titok” nem lepleződött le; a függönyt nem vonták föl a jövő elől. Az elmúlt évszázad (és talán a jövő) vértanúinak Egyházát látjuk egy nehezen megfejthető, szimbolikus nyelven leírt jelenetben, melynek előképei nagyon is mély és véres nyomot hagytak az emberi történelemben: 1517; 1717 és 1917.
