vö. B. Dombi Attila: – rögtönzött „katekézis” az Istenszülő népéhez
Isten tervében a jó keresztény szent keresztény; Isten szentsége az emberré lett Fiúisten által megszentelődésre szólítja az embert. Az elesett emberi természet azonban gyakran kétségbe vonja az életszentségre törekvő keresztények hitelességét. Ez így szinte rendjén is volna, hiszen maga Jézus is a názáretiek szemében csak egy ács volt. A mások által rajongott Mester az evangélium szerint „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.”3 Krisztus Mesterként úgy adta át saját lét- és életmódját a hetvenkét tanítványnak, hogy azok a Szentlélek kiáradása után maguk is kész mesterekként vonták be az újonnan megtérteket Krisztus tanítványainak iskolájába. A katekézis biblikus-őskeresztény, illetve az Új Evangelizáció4 szerinti megújult értelmében az a keresztény nevelő szolgálat, amellyel a katekéta szóbeli tanítással és tanúságtevő életpéldával bevezeti a katekument5 Krisztus szeretetközösségének életébe. A szeretetközösségi alapvonás elhanyagolása okozta végső soron az 1054-es kelet-nyugati nagy egyházszakadást és reformációt egyaránt, amelyek semmit sem oldottak meg, csak növelték Isten akarata és az Egyház látható arca között tátongó távolságot.
A Krisztushoz emelkedetten élő keresztény számára az erkölcs és az érte kiálló bátorság, gyümölcs. Az, aki az élő hitet nélkülözi, (...) s az Egyháznak csak emberi valóját, csak „lábait” – a hit- és erkölcstant – látja, az aligha szembesül az Úrral, az Igazsággal. A Fő és Szentlélek nélkül sínylődő tömeg kiüresedett „erkölcs” kötelékében relativizálva mindent magához igazít, mígnem a vallás, erkölcs és ember egyaránt alulmúlhatatlan mélységbe süllyed. Az életszentség a bennünk szunnyadó Isten-gyermekségnek halovány lenyomata, amelyet az Örök Atya teremtő mosolyával minden emberlélekre ráragyog. Felélesztése a keresztség által, nevelgetése és megerősítése a közösségben, termőre fordítása a Szentlélek személyes befogadásával maga Jézus Krisztus személyes élete akar lenni a keresztény személyekben és közösségekben. Az elmúlt kétezer év az Úr ígéretét igazolta: annyira szereti Egyházát, hogyha akár a papok, püspökök és bíborosok – per absurdum – együttesen akarnák is, a pokol kapui akkor sem vehetnének erőt rajta. (Erről természetesen szó sincs, de reformista "ökumenikus" próbálkozások, folyamatosan történnek!). A bürokratikusan recsegő intézményi tehetetlenséget is megkerülő Szentlélek jelenléte nem tagadható. A II. Vatikáni Zsinat kikezdhetetlen érdeme, hogy az egyház szervezeti és spirituális válságát felismerte és felvállalta, azonban a Szentszék még sok híjával van ahhoz, hogy állítani lehessen: annak európai inkulturálásához6 eleget „gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt.7”
Lábjegyzet:
3. Mk 6,5-6
4. „(…) sok régóta keresztény országban, s olykor még a fiatalabb egyházakban is létezik egy helyzet, amelyben a megkereszteltek egész csoportja elvesztette a hit eleven érzékét, vagy már nem is vallja magát az egyház tagjának, mert életükben eltávolodtak Krisztustól és az Evangéliumtól. Ez a helyzet új evangelizációt igényel.” (V.ö.: Redemptoris Missio, 33.)
5. ógörög katechumen = hitújonc
6. Magyar Katolikus Lexikon: inkulturáció – az Evangélium beépítése a népek kultúrájába. Az inkulturáció, főként a nem európai kultúrákban sajátos feladat. A missziós tevékenység alapkérdése, hogyan képes a magával hozott kultúra sajátosságait elfogadtatni az új környezetben, illetve mennyire kell a befogadó kultúra sajátosságait beépíteni evangelizációjába. Az igehirdetés folyamán az Egyház különböző kultúrákkal találkozik, s ezekbe be kell kapcsolódnia. E feladat az Egyházat egész történelme folyamán szorította, de a 20. században különösen fontos és sürgető lett. (…) – Semptey László
7. Lk 2,52 Forrás http://dominiummarianum.webs.com/keresztnymagyar.htm.jpg)
