e). Hibáinkból hasznot húzni. Ha tudatlanságból, vagy akár saját hibáitokból vétkeztek – mely fájó nektek –, akkor minden nyugtalanság nélkül azonnal alázkodjatok meg Isten keze alatt és ezerszer mondjátok magatokban: „Ó Uram, már megint elkövettem ezt”. S ha az elkövetett véteknek maradandóak a következményei, úgy az ebből fakadó megaláztatásokat fogadjátok szívesen, vezeklésként! Ha viszont nem maradt „adósság”, a múlandó szégyent fogadjátok büszkeségtek megalázásaként. Bizony gyakran, igen gyakran megengedi Isten, hogy még a legnagyobb szolgái is, akik a kegyelmi életben a legmagasabb fokra jutottak, egészen balga hibákat kövessenek el, hogy saját maguk és mások előtt megalázza őket. Oltalom ez az önteltségtől, amelyet a nagy kegyelmek és jócselekedetek könnyen kelthetnek bennünk; mert „az Úr előtt senki se dicsekedjék!”
f). Istennek el kell rejtenie előlünk művét. Legyetek meggyőződve arról, hogy minden, ami bennünk van, Ádám és személyes bűneink miatt romlott. Nemcsak a test érzékei, hanem a lélek erői is megsínylették a bűnt. Ezért, mihelyt romlott értelmünkkel egy Istentől ajándékba kapott kegyelmet saját magunknak tulajdonítunk és öntetszelgéssel tekintünk rá, ez az ajándék beszennyeződik, s elromlik úgy, hogy Isten elfordítja szent tekintetét. Ha pedig az ember látásmódja és gondolatai ily módon a legistenibb adományokat is elronthatják, akkor mit várhatunk a saját akaratunkból való cselekedetektől, melyek még romlottabbak, mint az értelem cselekedetei? Ezért nem csodálkozhatunk azon, ha Isten övéit előszeretettel rejti el saját tekintete számára, hogy se az emberi tekintetek, se önmaguk szemlélése által ne szennyeződhessenek be.
Ó, mily csodálatos is a féltékeny Isten az ő szentjeiben és útjaiban, amelyen őket az alázatra és szentségre akarja vezetni!
g). Milyen lelkülettel kell szenvednünk? Vigyázzatok, nehogy azt képzeljétek be magatoknak, amit a büszke és gőgös álszentek, hogy ha keresztetek nagy, ez hűségtek és lelkiismeretességtek bizonyítéka és annak egyértelmű jele, hogy Isten különleges szeretetet táplál irántatok! A kevélység e buktatója bár igen finom, mégis nagyon veszélyes és végzetes. Legyetek szilárdan meggyőződve arról, hogy csak az önszeretetetek csábít benneteket arra, hogy egy szalmaszálat gerendának, egy karcolást súlyos sebnek, egy egeret elefántnak tartsatok. Fontoljátok meg, hogy a keresztek, amelyeket Isten küld nektek, valójában bűneitek szeretetteljes büntetése, semmint különös kegy bizonyítéka Isten részéről.
Legyetek biztosak abban, hogy Isten – küldjön bár mégoly sok keresztet és megaláztatást is –, végtelenül jobban kímél benneteket bűneitek számát és nagyságát tekintve, Isten szentségének fényében! Az ugyanis semmi tisztátalant nem tűr, s ti mégis a legdurvábban megsértitek. A vétkeitek miatt fájdalomtól roskadozó és a kereszten haldokló Megváltó Istenetekre tekintve mérlegeljétek bűneitek és hiányosságaitok súlyát!
Végül gondoljátok meg, hogy kereszthordozástokba sokkal több emberit és természetfelettit vegyítetek, mintsem gondolnátok. Ezt tanúsítják a finom mentegetőzések és azok a kis kímélések, melyekre szándékosan igyekeztek szert tenni, miként az a vágy is, hogy szíveteket barátaitoknak vagy kelkivezetőtöknek panaszkodva kiöntsétek. Nem kevésbé a veletek igazságtalanul bánók leplezett rágalmazgatása, vagy az öntetszelgés finom kis mesterfogásai szenvedéseitek közepette. Hasonlóképp az ördög által sugalmazott azon önhitetek, hogy valamennyire azért mégis nagyok vagytok…
S ezzel még nem tartanék a végén, ha az önszeretet minden ügyeskedő fogását le akarnám írni, melyek még a szenvedések közepette is így vagy úgy megmutatkozhatnak!
