Tagadható-e az emberiség hármas egysége?
Valószínűleg nagyon sok ember hal meg bocsánatos bűnökkel terhelten. Ennél fogva nem méltók arra, hogy azonnal a mennybe kerüljenek, de az sem lenne igazságos, ha elkárhoznának. Kell tehát, hogy legyen egy másik állapot is, ahol a büntetés arányos a vétekkel. Maga az értelem is ezt követeli.
Ez az állapot pedig a tisztítótűz, ahol a lelkek megtisztulnak a megbocsátható bűneiktől és vétkeiktől, és ezáltal olyan állapotba kerülnek, amely lehetővé teszi, hogy a mennyek országának kimondhatatlan boldogságában Uruk és Teremtőjük fenséges színe elé járuljanak.
Az eltávozottak lelkéért való imádkozás gyakorlata nemcsak a Szentírásnak felel meg, hanem emberi természetünk is erre ösztönöz bennünket. A szentek közösségéről szóló tanítás hangsúlyozza az emberiség szociális és lelki összetartozását, amennyiben rámutat, hogyan lehetünk egymás segítségére a szükségben. (Szerk. megj.: A Szeretetláng az emberiséget hívja egységbe, mely alatt a Küzdő-, a Szenvedő- és a Megdicsőült Egyházat érti!)
Az Egyház három állapota: „egyesek a földön vándorolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak” és élvezik a mennyekben az Istennel való teljes szeretetközösséget (vö. KEK 954). E három állapot között közösség áll fenn, mert mindnyájan – jóllehet más és más módon – részesei vagyunk Isten kegyelmének. Mi, akik a földön élünk, az ima és a szeretet révén közösségben vagyunk a holtakkal. Az egyház arra szólít bennünket, hogy imádkozzunk halottainkért, mert – ahogy a katekizmusban olvassuk – „Értük végzett imádságunk nemcsak segítheti őket, hanem hatékonnyá is teheti értünk végzett közbenjárásukat” (KEK 958). Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem eléggé irgalmas és ezért könyörögnünk kell hozzá. Éppen ellenkezőleg: Isten az irgalmasság végtelen forrása, de az embereket a többi emberrel együttműködve kívánja üdvözíteni.
A szentek közösségének egyik kifejezése a szentek és boldogok hivatalos tisztelete. Hisszük, hogy Istenben spirituálisan egységben maradunk velük, és ők közbenjárnak értünk. Szent Domonkos mondta rendtársainak, haldokolván: „Ne sírjatok, hasznosabb leszek nektek halálom után és hatékonyabban segítlek majd titeket, mint életemben” (KEK 956).
Mivel a 16. század reformátorai megtagadták ezt a tant, nemcsak az Egyház 16 évszázadon át töretlen hagyományán tettek erőszakot, hanem gátolták természetes ösztöneink kibontakozását is. Elvágták azokat a gyengéd szálakat, amelyek a földet az éggel, a testben élő lelket a földi porhüvelyétől már megszabadult lélekkel összekötik. Ha tudok imádkozni a testvéremért ezen a földön, miért ne tudnék akkor is, amikor már átléptem az örökkévalóság küszöbét? Vagy nem úgy van, hogy a halál csak a testet pusztítja el, a lelket pedig érintetlenül hagyja? Tehát nemde él, gondolkodik, emlékezik és szeret továbbra is?
Milyen földi ok indokolhatná akkor, hogy ne gondoljak továbbra is a testvéremre és az iránta érzett szeretetemet a haszontalan könnyek helyett az imádsággal bizonyítsam? Van-e olyan keresztény, aki amikor a nyitott sírnál látja szeretett hozzátartozójának koporsóját nyughelyére süllyedni, könnytől elhomályosult szemmel ne kiáltana az égre: "Istenem, könyörülj a lelkén!"
A protestáns sem azzal törődik, mit mond hitvallása, hanem a szívére hallgat és a szeretet és együttérzés egyetemes nyelvén válaszol, amit mindenki megért. A halott felebarát néma ajkáról ugyanazt a könyörgést hallja, amely Jób ajkairól tört elő nyomorúságában: "Könyörüljetek meg rajtam, barátaim, mert utolért az Isten keze!"
Egy ilyen kérés nem találhat süket fülekre! "Imáinkban misztikus testünk egyetlen tagjáról sem szabad megfeledkeznünk, legkevésbé azokról, akik haláluk után a tisztítótűzbe kerültek." (XII. Piusz pápa, A Misztikus Test kezdetű enciklikájából)
Ha hiszünk a szentek közösségében, azaz a földön küzdő, és a tisztítótűzben szenvedő és a mennyekben megdicsőült háromszintű egyházban, akkor hihetjük, hogy a földön befolyásunk lehet azokra a lelkekre, akik átlépték a küszöböt; és ők is befolyásolhatnak bennünket. Csak kevesen hagyják el a világot annak a tisztaságnak és kegyelemnek az állapotában, amely lehetővé teszi számukra az azonnali belépést a mennyekbe. És még kevesebb azok száma, legalábbis ezt reméljük, akik előtt a tisztítótűz áldott menedéke zárva van. Nem tudom elképzelni, hogyan hihetik ezt a protestánsok és nem csoda, ha a tisztítótűz lehetőségének elvetése sokaknál oda vezetett, hogy a poklot is tagadják! Ez az utóbbi doktrína elég szörnyű, ha csak önmagában tekinti az ember. (Vö. SM) És e lélekpusztító hitvallás korrigálására 500 év sem volt elegendő!!!