1) A vallás arra való, hogy általa felsőbbrendű erkölcsi életet éljünk, s ezzel megkülönböztessük magunkat az oktalan állattól. Az állat csak érzéki ingerek és ösztönök szerint cselekszik, mert Istentől való, Őt felismerő értelme nincsen. Az embernek azonban gondolkodó észt is adott az Isten s ennek az értelemnek a világánál fel kell ismernie az eszmei és erkölcsi világ nagy törvényeit, s a szerint kell berendeznie életét. Vagyis: jónak kell lennie, becsületesnek, erkölcsösnek, mert e nélkül sem emberi méltóság, sem az embertársakkal való békés és emelkedett együttélés, sem a teremtő Isten iránt való hűség és szolgálat nincsen. Csak az az emberhez méltó élet, amelyben a lelkiismeretesség, a tekintély- és jogtisztelet, az erkölcs és a szeretet állnak legelső helyen. Ennek azonban mindnek egyetlen biztos és végső alapja a vallás, vagyis a tudat, hogy ezekre a dolgokra Isten akaratából van szükség és Isten az, aki végső alapja minden jognak, tekintélynek, törvénynek, erkölcsnek és szeretetnek, Ahol vallás nincs, ott tapasztalás szerint az emberi társadalom s az emberi méltóság legfőbb törvényei talajt vesztenek.
2) Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét tudatosan hirdesse, részt vállaljon a megváltásban, s cselekedetei által megvalósíthassa az isteni életet önmagában és környezetében. Ezen született alkalmasságot mondjuk a teremtés istenképiségének, mely eltörölhetetlen bélyegként, még a legromlottabb emberen is fellelhető. Az istenképiség az ember alapvető méltósága, mely folyvást tökéletesíthető a megszentelő kegyelem által. Ezáltal munkálkodhat az ember saját üdvösségén, mely csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhető el.
(folyt.) (Források az első részben!)