A ragaszkodás több mint a hűség!
Sajnos a házasulók sokasága alig gondolja át életre szólóan, hogy mire is vállalkozik. Adódhat ez abból, hogy a kezdetek felszínes, romantikus vágyaitól fűtött élményeit tekintik állandónak, és életre szóló „zsinórmértéknek”. Ezzel szemben a lelki- és jellemi sajátosságok hitbeli kötődései, kevéssé válnak a mélyebb megismerés és vonzalom kizárólagos meghatározóivá. A „holtodiglanra” mondott igenjükben nem számolnak a „majd addig” felmerülő esetleges életviteli- és anyagi gondokkal, a várandósságok, a „már nem, vagy még mindig” értetlenségeivel, az egészségben való fogyatkozás és az életkori sajátosságok következtében felmerülő hormonális-, hangulati tényezőkkel. Ebből fakadóan változhatnak az ingerküszöbök, eltolódhatnak az egymás iránti elvárások, így a „kezdő mértékhez” képest csalódottság, kiábrándultság lehet a következmény. A házasoknak törekedniük kell lélekben is megélni, értékelni az „Isten minket egymásnak teremtett” tudatosságát, eszerint gondolkodniuk és dönteniük, mely persze nem nélkülözheti az önfegyelmet, a szentségekkel való rendszeres életet és a naponkénti közös imát. (HHCs 196)
A házastársi szeretet egészen emberi, azaz érzékelhető és lelki. Nem merő ösztön vagy érzelmi indulat, hanem elsősorban szabad akarati megnyilvánulás, mely nemcsak arra törekszik, hogy megmaradjon, hanem hogy növekedjék is a mindennapok örömei és fájdalmai között úgy, hogy a házasok egy szív és egy lélek legyenek, s emberi tökéletességüket együtt érjék el. Ebből következően ez a szeretet hűséges és kizárólagos egész az élet végéig. Amiként ilyennek látják szeretetüket a jegyesek azon a napon, amelyen szabadon és tudatosan megkötik házasságukat. Jóllehet a hűség néha nehézségekkel jár, ám senki nem állíthatja, hogy ez a hűség megtarthatatlan, hisz épp ellenkezőleg minden időben nemes, érdemszerző és a hosszan tartó boldogság forrása. (vö HV) (HHCs 276)
A ragaszkodás több mint a hűség! A hűség ugyanis önmagában csak morális tényező. A ragaszkodás ezzel szemben érzelem is, mely igényeli a másik társaságát! Ezt fejezi ki a „soha el nem hagylak” esküje! (HHCs 201)
A házasságkötést nem érzékek és érzelmek múló hajlandósága, hanem az akaratok megfontolt és erős eltökélése kell, hogy késztesse. Valójában a lelkek előbb és szorosabban kötődnek egybe, mint a testek. Isten rendelése folytán, a lelkek egybekeléséből származik az elválaszthatatlan kötelék. (XI. Pius)
Ahhoz, hogy egy házaspár együtt tudjon élni, ahhoz önfegyelem, lemondás és áldozat kell. A probléma az, ha ezt a másiktól várják. (HHCs 340)
A házasság veszélyforrásai: 1) A parttalan érzékiség, ami mállaszt és mételyez. 2) A társ iránti imádat, mely a másik szerelmében látja üdvösségét. 3) A prüdéria, mely hamis „valláserkölcsi” vagy modernkedő felfogásból elutasító. 4) A túlzott anyagiasság, s az ebből fakadó „ráérünk még a gyerekkel” magatartás. 5) A szülőknek való megfelelni akarás. 6) A gyermekimádat, ahol a házastárs másodlagos. 7) Az önző divatmánia, és féktelen szórakozásvágy. 8) A testi, küllemi elhanyagoltság, a „birtokon-belüliség” kényelme. 9) Az általános restség a társért, a családért való áldozatvállalásra. 10) Az ima- és szentségi élet elutasítása. – Ezek bármelyike által megfeledkezhetnek a felek házastársuknak tett „jóban-rosszban, holtomiglan-holtáiglan” fogadalmukról, miáltal a szeretetük, bizalmuk és erkölcsi tartásuk, egymás iránti elkötelezettségük elsekélyesedik. (HHCs 286)
