A „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából. (Athanasius Schneider: Dominus Est – Szent István Társ. 2010)
A Jelenések könyvében Szent János elmondja, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22, 8). A fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek olyan gesztusa volt, amelyet Izrael mindig is gyakorolt az Úr jelenlétében. Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt - ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével -, felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (IKir 8, 54-55). A király testtartása a könyörgő imádság alatt egyértelmű: térden áll az oltár előtt.
Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is, ahol látjuk Pétert térdre borulni Jézus előtt (vö. Lk 5,8); hasonlóképpen Jairust, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41); a szamáriait, aki visszajött neki hálát adni, végül Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). Az isteni jelenlét és kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8;14 és 19,4).
Ezzel a hagyománnyal függött össze az a meggyőződés, hogy mivel a jeruzsálemi Szent Templom Isten lakóhelye, ezért a templomba csakis olyan testtartással léphettek be, amely az Úr jelenléte előtti mélységes alázat és hódolat magatartását fejetei ki.
Az Egyháznak is az a mély meggyőződése, hogy az Úr ténylegesen és valóságosan jelen van az eucharisztikus színek alatt, s az Oltáriszentség tabernákulumban való őrzésének egyre terjedő szokása kifejlesztette azt a gyakorlatot, hogy az Eucharisztiában jelen lévő Urat alázattal térdre borulva imádjuk. (Folyt.)