A Hajnal Szép Sugara

A kézben áldoztatással, hova jutottunk?
     A szentmise liturgiájának 1969-ben történt megújítása után Nyugat Európában rohamosan elterjedt a hívek között az a szokás, hogy áldozáskor az Eucharisztiát a paptól saját (bal) kezükbe kérik, és utána önmagukat áldoztatják meg jobb kézzel. A római misekönyv általános rendelkezései között erre nem találunk utalást, mert a 117. pont csupán ezt írja elő: (A pap) „a kissé felemelt Szentostyát az áldozónak felmutatja és mondja: Krisztus Teste! Az áldozó ámennel felel és magához veszi a Szentséget.”
     Az őskeresztény kézben áldozásnál az áldozó nem foghatta meg ujjaival a Szentséget (a "Darabot"), hanem csupán szájával vehette magához, majd lenyalta a tenyerét!
A Legméltóságosabb Oltáriszentség kézbevétele, megfogása, csupán papi kiváltság, hiszen a püspök papszenteléskor a szentelendő kezeit (ujjait, a két tenyerét) a keresztelendők olajával keresztalakban megkente. A pap kezei így váltak méltóvá, hogy az Úr Testét érinthessék.
     A kézben áldoztatás apostolai az 1970-es években ókeresztény szokásra hivatkozva azt a példát idézték, hogy Pius Parsch (1884-1954) cseh pap már a 30-as években idézte Jeruzsálemi Szent Cirillt (+386), aki az áldozóknak ezt a utasítást adta: „Amikor odalépsz, ne menj tenyeredet kinyújtva, sem az ujjaidat szétterpesztve, hanem alakítsd bal kezedet mintegy trónussá a jobb kéz számára, mint olyan számára, aki a királyt fogadja. Tenyeredet tartsd öblösen, s úgy fogadd Krisztus testét, miközben áment mondasz.”
A liturgikus reform apostola azt azonban nem tette hozzá, hogy az áldozó nem foghatta meg a "Darabot" és nyelvével kellett megáldoznia, ott helyben! Nem beszélve arról, hogy még így is visszaélésektől (elvitel, szentségtörés) kellett tartani, úgyhogy Rómában már a VI. század folyamán elhagyták a kézben áldoztatást és elrendelték, hogy a "Darabot" a pap egyenesen az áldozó nyelvére tegye.
     A VII-VIII. században számos helyi zsinat átvette a római rendelkezést, nyilvánvalóan nem ok nélkül.
A modernista újítókat nem a nagyobb higiénia iránti igény sarkallta, hanem egyfajta "ökumenés" hangsúlyeltolódás az Eucharisztia szentségi szemlélete és a szentségi gesztusok kifejezésének elhagyására (hogy még véletlenül se lehessen letérdelni, lebontatták az áldoztatórácsokat). Ez a liturgia-reform alkalmas kifejezése annak, hogy a hívő és Isten között a pap szerepe visszaszorítandó, hiszen a hívő önmagát áldoztatja. Ebben pedig benne lehet az önüdvözítés nyú-édzses gesztusa is. Ez a "reform-szemlélet" viszont nem marad nyomtalanul a bensőséges vallásgyakorlatban, mert az Eucharisztikus Áldozat, illetve a kereszthalál áldozat jelle­gét igyekszik gyöngíteni vagy egyenesen megsemmisíteni a hívek tudatában. A szentmise közösségi, hálaadó étkezésként túlhangsúlyozott bemutatása lényegében annak tartalmi kiüresítése (a nem liturgikus gitár zenével). A sikerüket bizonyítja a gyónások ijesztően csökkenő száma is, mert bár kevesen gyónnak, sokan áldoznak. A szentség­imádások elnéptelenedése is szintén figyelmeztető jel.
És ezen tényekből ki vonja le a következtetéseket?
     VI. Pál pápa a hivatalos engedélyt nélkülöző kézben áldozásról tudomást szerezve, kérdést intézett a világ püspökeihez. Válaszokban 1233 püspök elutasította az áldozás új módját, 567 mellette foglalt állást, 315 pedig komoly föltételekhez kötve tartotta csak megengedhetőnek. A világ püspökeinek többsége tehát elutasította! És...?
     Szent II. János Pál pápa 1980-as párizsi látogatásakor a köztársasági elnök feleségének a televíziók kamerája előtt sem adta kezébe az Eucharisztiát, hanem a hagyományos módon áldoztatta meg. A pápa tudta, mit tesz! A történelmi tények felidézése segíthet az Eucharisztia iránti tisztelet továbbgondolásában, mert amint az alábbi képek tanúsítják, egyre kevésbé van tisztában a klérus egy része, hogy a Végtelen Fölségű Isten rájuk bízta magát!