Boldog Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme
Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypénteki prédikációjában. Mint elmesélte, egy alkalommal Teréz anyánál, a Szeretet Misszionáriusainak mutatott be Szentmisét ezernyi hívő jelenlétében. A liturgiát követő reggeli után, elbeszélgethetett egy kicsit Boldog Kalkuttai Terézzel (2016. 09. 4-én szentté avatta a pápa). George atya egyszer csak váratlanul, megkérdezte az anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?”
Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz azonban minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” 
Teréz anya és nővérei, az Egyház hitével vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb morzsájában is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust megillető imádásban: ebből következően valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon. Kalkuttai Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Meggyőződése volt, hogy gyermekkori első Szentáldozása lobbantotta föl benne a lélekmentés életreszóló vágyát, és az Eucharisztia napi vétele teszi képessé, hogy missziós küldetését végre is hajthassa. Nővéreinek, mindig azt tanította, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40), és Akiből erejüket meríthetik.
Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára kilátástalanná fokozódott a szolgálat, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, s a látszólagos időveszteség ellenére is mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva.
Számára a nővérek bárhol való megtelepedésének mindenkori alapfeltétele volt, hogy a rendház kápolnájában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Legfontosabb feltételem, hogy legyen velük egy katolikus pap. Nem tudunk dolgozni ugyanis anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a Szentáldozást. Ennek hiánya annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindezt, kitörő örömmel írta: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, egyetlen mise és szentségkiszolgáltatás sem volt – most újra Szentmisét fognak bemutatni!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az Élő Evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.
1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a Budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Ó milyen szentté kell válnotok, hogy az Ő helyét foglalhassátok el, és Őt képviselhessétek a világban. (...) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a Keresztre nézünk, láthatjuk mennyire szeretett bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.”
Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra.
Teréz anya szentként fejezte be földi életét és lépett az örök Atya házába. A kórházban gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy kérését meghallgatva, ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy az Úr vele lehessen. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, ez tette a sötétségben Krisztus világosságává, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára.
„Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” – szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára. (Fülep Dániel írása nyomán.) 
