Hogy a mai materiális irányú gondolkodásnak különösen nehéz meghajolnia az Eucharisztia tételei előtt, szinte eleve adott dolog. Megszoktuk, hogy csak azt tekintsük „reálisnak”, ami a mindennapi élet és tapasztalás köré-hez tartozik. Az Istennek mint személyes vég oknak s végső világmagyarázatnak hite sokkal szembeszökőbb, mint az Eucharisztia tanának történeti igazolása, mégis tömérdek ember van, aki még a személyes Isten hitében is ingadozik. Jellemzőképpen még azok sorában is akad éppen elég ilyen gyakorlati ateista, akik nyugodt gondolkodásukban kénytelenek meghajolni az istenérvek bizonyító ereje előtt. Ami nem illik bele a külső s hétköznapi dolgok sorába, azt sokan legjobb esetben csak amúgy elméletileg tartják igaznak s alattomban esetleg akaratuk ellenére is kételkednek vagy legfeljebb ingadozva és bizonytalanul hisznek benne. Ugyanígy van elég sok keresztény Jézus istenségének hitével is. Az Eucharisztia tanával szemben ez az ingadozás magában véve annál meglepőbb, mert alig van a katolikus dogmatikának tétele, amelyet olyan erős érvekkel lehetne bizonyítani, mint az Eucharisztia tanának kinyilatkoztatott voltát. Itt ezeket az érveket nem érinthetjük, csak utalunk az ide vonatkozó bőséges hitvédelmi irodalomra. Természetesen ezek az érvek nem tesznek hatást azokra, akik talán Isten létét sem fogadják el, vagy Jézus istenségében nem hisznek. Ez azonban szinte lélektani talány. Az őskereszténység eucharisztikus hitének egyik legjobb történeti összefoglalója a névtelenül megjelent, a janzenista A. Amauld-nak tulajdonított munka: la perpétuité de la foi de l'Eglise touchant l'Eucharistie, hogy akik elfogadják Jézus istenségét, miképp utasíthatják vissza ezeket az érveket. Más magyarázata ennek nincs, mint az elöljáróban említett félelem és irtózás mindentől, ami csoda és titok, ami természetfölötti és a tapasztalati világon túleső. 
