A lélek halhatatlansága
Cicero egész könyvet ír «a lélek halhatatlanságáról» («De immortalitate animae.») Egy másik munkájában pedig mélyre látó lélektani megfigyeléssel így okoskodik: «A legnagyobb bizonyíték arra, hogy maga a természet hallgatólagosan elismeri a halhatatlanságot, az, hogy mindenkinek a szívén fekszik, hogy mi lesz a halál után... Vajon mit gondolhatott a mi államunkban az a sok nagy ember, aki a hazáért a halálba ment? Vajon azt-e, hogy földi életük végével még a nevük is elpusztul? A halál utáni továbbélésbe vetett nagy remény nélkül egyik sem ment volna a hazáért a halálba... Benne gyökerezik a lélekben – nem tudom, hogyan – (...). Ha ezt az előérzetet elvennők, ki volna oly ostoba, hogy örökké fáradságban és veszélyek közt éljen?... Ha egyrészt a közmegegyezés a természet szava, másrészt pedig mindenki a világon megegyezik abban, hogy van valami, ami az életből eltávozottakra vonatkozik, akkor ezt a véleményt a magunkévá is kell tennünk». (Tusc. Disp. I. 14.)
Nemde, mily érdekes szavak már a kereszténység előtti időkből.
C) De ugyanezt a felfogást találják meg a ma élő népeknél is. Tudományosan megállapított igazság, hogy nincs nép, nincs egyetlen nép sem, amely ne hinné, hogy a halál csak egy kapu, mely mögött valami formában az élet folytatódik. Nézzük akár a ma élő legmesszebbfekvő népeket, lappokat, eszkimókat, hottentottákat, zulukaffereket, botokundokat, patagóniaikat... mind-mind hiszi valami formában ezt az igazságot: a földön csak vándorok vagyunk egy másik haza felé, ahol örökké fogunk élni.
Ma általában azt szokták mondani, hogy a világ legkevésbé vallásos népe a kínai. És érdekes, hogy a halál utáni élet hite náluk is nemcsak megvan, hanem oly erős, hogy egész vallásuk körülbelül a meghalt ősök szellemének tisztes létében merül ki.
«Az érzékies mohamedán és a jámbor indus, a finom műveltségű görög és a földies gondolkodású római, az őstermészetű germán és a durva szkíta, a komoly indián és Déli-tenger szigeteinek jókedvű lakója, a könnyűvérű néger és a komor ausztráliai, a megvetett hottentotta és a vad Tűzföld-lakó – mindnyájan, akik a halál utáni életben hisznek, örömmel bizakodnak a túlvilági viszontlátásban». (Schneider.)
Márpedig amiben az emberiség mindig és mindenkor megegyezett, az az emberi lélek mélyéből fakad, az a természetes ész ősfilozófiájának eredménye, annak igaznak kell lennie. Nem mondhatja ezzel szemben senki, hogy azt is sokáig hitte az emberiség, hogy a nap forog a föld körül, és mégis kiderült, hogy nem igaz. Valóban, ezt hitte az ember, mert az érzékei így mutatták és az érzékei rászedték. De mikor a túlvilági életet hiszi, hisz érzékei ellenére; hisz annak ellenére, hogy érzékei minderről nem mondanak neki semmit, sőt ellene mondanak.
TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. Forrás: