Nincs jogunk arra, hogy csak úgy elmenjünk azon tény mellett, hogy Urunk meghalt a kereszten, hiszen érettünk ‒ a mi üdvösségünkért ‒ vállalta az áldozatot, és eledelül hagyta ránk magát, hogy el ne vesszünk. Ez a mi Útravalónk és bizony a Szentmiseáldozat nélkül eltévednénk és elvesznénk. „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,53-54) ‒ mondja az Úr.
Mély imádattal kell tehát a Szentmiseáldozat iránt viseltetnünk, mert ott van a mi húsvétunk, a mi kivonulásunk!
Nincs másik út. A világ egyetlen emberének sincs más lehetősége, csak ez az Út! Csak a Kereszt útja létezik és a mi Urunk Jézus Krisztus Teste és Vére, a Legszentebb Eucharisztia, amely (Aki) megment bennünket.
Ezért kell nekünk a Szentmiseáldozattal mélységesen összeforrnunk, ezzel a titokzatos valósággal, melyet sajnos túl gyakran feledünk.
Erről a rendkívüli valóságról ‒ amely nem csupán szimbólum, hanem az életadó Áldozat ‒, amely oltárainkon azóta is folyvást megújul ‒, erről kell állandóan elmélkednünk.
Ezt olvashatjuk a Tridenti Zsinat csodálatos szövegeiben: „Ugyanaz a pap, ugyanaz az áldozat. Nincs különbség a Kálvária és a Szentmise között. Az egyiken véres módon, a másikon vértelen módon ugyan, de az áldozat pontosan ugyanaz. Ugyanaz a pap, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki áldoz és Ő az áldozati adomány, a mi Urunk Jézus Krisztus.”
És a pap az, aki a mi Urunk Jézus Krisztus eszköze, „In persona Christi”, Krisztus személyében cselekszik, hogy ezt a kálvárián lejátszódott drámát, valóságosan megismételjék. (Folyt.)
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.