Az efezusi Szűz Mária-templomban mondták ki az Istenanyaság dogmáját
A zsinati templomban 431 pünkösdjén a világegyház 290 tisztségviselője jött össze, hogy megvitassa, milyen méltóság illeti meg Szűz Máriát. Nesztoriusz, konstantinápolyi pátriárka azt tanította, hogy Szűz Mária csak Jézus emberi természetének anyja és az isteni természetének nem, ezért csak „krisztus-szülőnek” szabad nevezni. A zsinati határozat I. Celesztin pápa határozatával Cirill alexandriai pátriárka tanítását fogadta el, ami szerint Szűz Mária valóságos istenanya, nem az isteni természeté önmagában, hanem a megtestesült Ige anyja, ez magába foglalja az emberi természetet is. Mária így valóban „Theotokosz” ‒ Istenszülő Istenanya.
A hívők feszülten várták a tanácskozás eredményét. Amikor kihirdették az eredményt, határtalan volt az öröm. A város fényárba öltözött, a püspököket fáklyás menetben kísérték haza és első ízben csendül fel az imádság: „Istenszülő Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, könyörögj érettünk!”.
Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó édesanyjának, Máriának a testét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem testestől-lelkestől magához emelte a mennyei dicsőségbe.
Jeruzsálemben az V. században már biztosan megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, vagyis „a szentséges Szűz elszenderülése” névvel illették. A VI. század során egész Keleten elterjedt az ünnep. Róma a VII. században vette át, s itt a VIII. századtól Assumptio beatae Mariae-nak – „a Boldogságos Szűz mennybevételé”-nek nevezték.
Az efezusi zsinat határozata a keleti és nyugati egyház közös Mária-tanának alapja. Ettől kezdve Szűz Mária a Gyermekkel minden nép közös kincse. Sajátos Mária-tisztelet központja lett Bizánc, és ez mindmáig az ortodox egyházak Mária ikonjaiban és ikonosztázaiban mutatkozik meg. Az efezusi zsinat 1500. évfordulójára írta XI. Pius a „Lux veritatis” enciklikában: "Megengedheti-e Szűz Mária ‒ akit pont Kelet elszakadt népei olyan forró jámborsággal és szeretettel tisztelnek ‒, hogy továbbra is távol maradjanak az egyház egységétől és Fiától, akinek földi helytartója mi vagyunk? Tovább kell-e még tartania a sajnálatos szakadásnak? Bár visszatérnének a közös atyához, akinek ítéletét az efezusi zsinati atyák örömteli engedelmességgel fogadták és mint a hit őrzői egyhangú tetszéssel üdvözölték.” Ezek a szavak nekünk ma, az ökumenikus találkozás idején sokkal többet jelentenek, mint annak idején.
(folyt.) (Forrásokat lásd az első részben!)