Az aztékokról
A két kultúra találkozása a világ megítélése szerint nem volt kifejezetten szerencsés, jóllehet az azték nép üdvtörténete szempontjából talán az egyetlen lehetséges esély volt. Az európai keresztény kultúrát képviselő 
spanyolok azért vetkőztek ki teljesen magukból az indián lakossággal szemben, mert ilyen sötét sátáni pogányságot, amely ilyen nagyságrendű emberáldozatokkal hódolt pokolbeli isteneinek, rémálmaikban sem láttak. (Miként az előző részben olvashattuk!)
Amikor 1521-ben Cortez végleg elfoglalta az azték fővárost, a spanyolok egyáltalán nem viselkedtek keresztényien. Ezt korántsem csak a csillapíthatatlan aranyéhségük motiválta, 
hanem azon felindult bosszújuk is, hogy a nép, amely behódolással vádolta uralkodóját, fellázadt Montezuma ellen és az elfogott spanyolokat hasonlóképp feláldozták a piramisok tetején, amit persze Cortez emberei kénytelenek voltak végignézni az uralkodói palotából. Az azték birodalom végső összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás mészárszékeit, és az országot megpróbálták misszionálni a kereszténységre. V. Károly spanyol király a buzgó ferences Juan Zumárraga püspököt nevezte ki Mexikóvárosba. Az Újvilág első püspöke hiába gyakorolt nagylelkűséget a lakosság, különösen a szegények iránt, hiába alapított iskolákat, kórházakat, sőt még egy hatalmas egyetemet is, az őslakosság bizalmatlan maradt a gyarmatosítók vallásával szemben. Viszonylag kevesen keresztelkedtek meg, hiszen az ő számukra az Üdvözítő szenvedése, a feszület felmutatása, nem keltett részvétet, ugyanis a kínszenvedés látványa nem jelentett számukra semmi különöset! A démonok továbbra is hatalmukban tartották a lelkeket. A lakosságnak a gyarmatosítók vallása iránti ellenérzéseit nagyban befolyásolták azok a túlkapások, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.
Az Egyház meggyőző erejét – melyet Juan Zumarraga püspök és a papság maradéktalanul képviselt –, nagy mértékben csökkentette a spanyol király azon szerencsétlen döntése, miszerint a világi elöljárók vezetőjévé egy kegyetlen tirannust Don Nune de Guzman-t nevezte ki. Az igazság az, hogy ennek emberei az indiánokat um. "ördögi szokásaik" miatt, még kutyába se vették, se asszonyaikat, se gyermekeiket nem kímélték. Ki is irtották volna őket mind egy szálig, ha egy természetfeletti esemény, az Egy Igaz Isten Szentséges Anyjának megjelenésével közbe nem lép! Ehhez azonban az emberi szabad-akaratnak is közre kellett működnie! A továbbiakban, erről az eseményről és a fejleményeiről szeretnék beszámolni!
A szörnyű és kegyetlen elnyomás lázadást szított az azték nép körében és érezhető volt a veszély, hogyha a jó kilencmilliós lakosság fölkel, akkor szörnyű emberveszteségek árán ugyan, de írmagja sem marad a spanyoloknak! Zumarraga püspök a Szűzanyához könyörgött, hogy mentse meg mindkét népet és hozza el Krisztus Békéjét. És az események, ha láthatatlanul is, de kezdtek kibontakozni.
Amikor 1524-ben az első tizenkét ferences misszionárius megérkezett Tenochtitlánba. Juan Diego (a gaudalupei történet kiváltságoltja), indián nevén Cuauhtlatoatzin (ami „beszélő sast” jelent), feleségével egyike volt azoknak, akik az elsők között vették fel a Szent Keresztséget és lelkes követői lettek a krisztusi hitnek.
Ez az egyszerű indián 1474-ben született. Bár birtokai révén a közép-osztályhoz tartozott, mégis az egyszerű szegény földművesek életét élte. Gyékény szövésből és napszámosmunkából élt. Már, mint pogányt is csöndes, alázatos, szerény, elmélyülő, vallásos hajlamú férfinak ismerték. Felesége, a Szent Keresztségben a Maria Lucia nevet kapta. Áttérésük után Tolpetlacba, a tenochtitláni keresztény misszióhoz közelebb költöztek. 1529-ben elvesztette feleségét és nagybátyjával Bernardinóval lakott együtt Tolpetlacban. Bár a korábbi feljegyzések szerint nem volt gyermeke, azonban a boldoggáavatási dokumentumok kutatásával bizonyságot nyert, hogy több gyermeke is volt, sőt későbbi utódait is sikerült történelmileg felkutatni. Ennek az egyszerű azték indiánnak – Juan Diegónak ahhoz –, hogy szentmisében és katekézisben részesüljön, tizennégy-tizenöt kilométert kellett gyalogolnia naponta, ő azonban nem sajnálta a korai fölkelést és a fáradságot.
