Romzsa Tódor vértanú püspök élete és halála
Egy tanúságtétel
Romzsa Tódor munkácsi görögkatolikus mártír püspök neve az elmúlt években került vissza a kárpátaljai köztudatba. Boldoggá avatása alkalmából ismét a figyelem középpontjába került életútja, az ellene elkövetett kegyetlen merénylet, felidéződtek vértanúhalálának körülményei. Kevesen tudják azonban, hogy az 1947 őszi szomorú történések egyik szemtanúja, Manajlo Mária Theofila bazilita rendi apáca, akit az akkori hatalom legszigorúbb büntetőlágere sem tudott végleg „elhallgattatni”, még ma is él Ungváron… Theofila nővér bizalmatlanul fogadja az akkori időkre vonatkozó kérdéseket, mint mondja, életének azon időszaka feledésre és nem felemlítésre való. Szemében félelemmel, elcsukló hangon kérdezte az érdeklődőt pontosan ki és főleg kinek a megbízásából... Félelme természetesen érthető, ugyanakkor nagyon megrázó is. Óhatatlanul felmerül a kérdés: minek lehetett kitéve ez a törékeny, szent életű apáca a diktatúra önkényének hosszú évei alatt?
Theofila nővér (képe lent!) végül mégis mesélt hitet-, lelket próbáló életéről, sorsáról:
– 1945-ben tettem örök fogadalmat, ekkor már a munkácsi görögkatolikus iskola tanítója voltam, illetve a városi kórházban ápolónővér. Nemsokára azonban likvidálták a rendházat, és le kellett vennünk a szent ruhát, majd fel is oszlattak bennünket. Én továbbra is a kórházban dolgoztam. Ide szállították be 1947 őszén Romzsa Tódor püspök atyát.
– Mint gazdasági főnővér az igazgató úrnál szóvá tettem, hogy miért éppen azt a szanyitárkát rendelte mellé, kivel szemben már korábban is voltak fenntartásaim. Ő ugyanis megpróbált beszervezni engem, folyton körülöttünk forgolódott és mindenfélét összebeszélt. Rossz érzésem végül be is igazolódott, mivel később ő lett a püspök atya gyilkosa.
– Romzsa Tódort délelőtt tíz órakor vettük fel az osztályra, és hamarosan átesett egy nagyon nehéz és hosszú műtéten. Éjjel tért magához, és bár állkapcsa három helyen volt eltörve, rögtön a rózsafüzérét kérte, még el is könnyezte magát. Másnap megkerestettem a rózsafüzérét, lemostam, de újra fűztem és így átadtam neki. Úgy örült, mint egy kisgyermek, csókolgatta a keresztet és szüntelenül imádkozott. Látszott rajta, hogy nem félti az életét, nem aggódik maga felől, elfogadja a Jóisten akaratát.
– Az állapota lassan javult. Voltak látogatói és mindnyájan abban reménykedtünk, hogy felépül. A meggyilkolása éjszakáján magam is a kórház épületében voltam, de a gyilkosság körülményeiről csak a kijevi lágerben szereztem tudomást. Akkor annyit láttunk, hogy megmérgezték és haldoklik... Három hónap múlva letartóztattak. A legszigorúbb büntetőtáborba kerültem, ahol hét év hét hónapig tartottak fogva, mert rossz helyen, rosszat mondtam...
– Mivel édesapám sem írta alá az ortodox egyházfő fennhatóságát elismerő okiratot, őt is – mint annyi papot –, elhurcolták. Már hazatért, amikor felőlem még mindig nem volt híre a családomnak. Szegények elsirattak, azt hitték, már nem élek... Forrás (részlet)