A fatimai jelenések súlyos történelmi események kezdetével estek egybe (a háború, a bolsevizmus megjelenése, s később a nácizmus új pogánysága), így azokat értelmezhetjük sorsdöntő figyelmeztetésként.
Sarugi Szent Jakab (más néven Jacob von Batné) († 521) szuggesztív kifejezése Máriáról ‒ «az irgalmasság felhője, amely az egész világ szenvedését és reményét hordozza» ‒ jól közvetíti számunkra a fatimai jelenések értelmét és az üzenet lényegét.
Először is a Szűzanya jelenése és üzenete úgy értelmezhető, mint a Magasságos közbeavatkozása, hogy a hívők megbizonyosodjanak afelől, hogy Isten szíve nem közömbös, hanem sebezhető, a fájdalmát és szeretetét kiáltja a pusztító bűn rombolása, a világ és az egyház szenvedése miatt: Isten könyörületes, Isten törődik velünk.
Ennek bensőséges tudata nagyon lényeges lenne, mert a klasszikus teológia felépítői metafizikai értelemben túlságosan eltávolították Isten fogalmát az embertől. A hívők olyan Istenre gondolnak, aki nem sokban különbözik a pogányok sorsfogalmától, vagyis korlátlan hatalmú bár, de "süket, néma és távoli". Ez egy hamis istenkép, amely nem halad meg bizonyos deista vonásokat: Isten a mozdulatlan mozgató, az első ok «égi fejedelem és a Világegyetem ura» (Moltmann), közönyös, érzéketlen ‒ «olyan istenfogalom, amely le van egyszerűsítve a teoretikus vagy gyakorlati ész elvont posztulátumává, s végül keresztény ruhát ölt magára». Így sötétült el Jézus Krisztus isteni arca.
A fatimai üzenetben a szerencsétlenség és a bűn nem hagyják közönyösen Istent, és Ráchel tovább siratja gyermekeit (vö. Mt 2,18). Az üzenet tulajdonképpen sürgető buzdítás arra, hogy a keresztény élet és a világ közepébe visszahelyezzük Istennek, a történelem Urának imádását, kiválóságának és elsőségének felismerését. Csatlakozzunk az Ő megváltó akaratához, gyújtsuk fel az istenszeretet vágyát és bátorítsunk mindenkit a megbocsátó szeretet gyakorlására. Minden egység innen indul ki, minden innen sugárzik szét.
Másodszor ‒ és némi kapcsolódással az előző ponthoz ‒, az üzenetben egy paradoxon húzódik, ami az üdvtörténet állandó vonása: a tudat, a szélsőséges és titokzatos ellentét, amelynek egyik oldalán áll a népek 'nagy' történelme és konfliktusaik, a nagyok és hatalmasok történelme sajátos időszámításukkal és földrajzukkal.
A másik oldalon áll a szerények, a kicsinyek, a szegények 'kis' tudatlan történelme, akik a tudástól és a hatalomtól meg vannak fosztva, s a világ perifériáján élnek. Innen pedig csak más erővel, más hatalommal szólnak bele – vagy szólhatnak bele ‒ a történelembe a béke oldalán. És ez az erő és eszköz pedig a rózsafüzérima, a Fatimában meghirdetett engesztelés és az Elsőszombatok végzése!
(folyt.) (A forrásokat lásd az első részben!)