Az alábbi történetet egy nő osztotta meg a neten, és mára milliókat gondolkodtatott el.
Viselkedj szeretettel, mert nem tudhatod...
Azon a nyáron nagyon magam alatt voltam. Kiköltöztem a tengerpart-ra, és megpróbáltam rendbe tenni az életemet. Sok volt a gondom, dep-ressziós voltam, anyám haldoklott. Szóval semmi másra nem vágytam, mint magányra.
Egy nap lesétáltam a tengerpartra. Egy kislány ült a homokban. „Mit építesz?” - kérdeztem. – Ó, nem is tudom, csak olyan jól esik a homok érintése – válaszolta. Ez jól hangzott, úgyhogy leültem mellé. Aztán megláttunk elszállni egy madarat a fejünk fölött. „Ez gyönyörű” – mondtam én, ő pedig hozzátette: – Anyukám szerint a madarak hozzák a boldogságot.
„Hogy hívnak?” – kérdeztem én.
– Wendynek. Hat éves vagyok. És te? – kérdezett vissza.
„Ruth vagyok. Ruth Petersen.” – válaszoltam én.
Együtt üldögéltünk egész délután, aztán amikor elváltunk, Wendy megjegyezte: – Ez egy boldog nap volt. Gyere el máskor is! Nekem nem igazán volt hozzá kedvem, de bólintottam.
Eltelt néhány hét, rengeteget dolgoztam, anyám is egyre rosszabbul volt. Egyre depressziósabb lettem. Végül kirohantam a partra. – Szia, Mrs. P! – köszönt rám Wendy. Egyáltalán nem örültem neki, mert egyedül akartam lenni. De nem adta fel, jött mögöttem és csacsogott. Kérdeztem tőle, miért nincs soha isko-lában. Azt válaszolta: – Nekem nem kell iskolába járnom, anyukámmal most nyaralunk. Megmelegedett tőle a szívem, olyan kedves volt. Végül együtt sétálgattunk a parton, néztük a madarakat. Boldog nap volt, elfelejtkeztem a bajaimról.
Néhány nappal később viszont minden szörnyen rosszra fordult. Zokogva rohantam ki a partra. Wendy persze ott volt. És egyből kérdezett: – Mi a baj? „Hagyj most békén, nem akarok veled beszélni” – vágtam rá én. – Akkor ez ma nem egy boldog nap? – kérdezte Wendy. „Nem!” – üvöltöttem rá én. „Ma meghalt az anyám! – És szomorú vagy? – kérdezte ő. „Hát persze, hogy az vagyok” – kiabáltam. Elfordultam és faképnél hagy-tam.
Egy hónappal később, amikor jobban lettem, elszégyelltem magam. Hogy beszélhettem így egy hat éves kislánnyal? Elhatároztam, hogy kien-gesztelem. Rohantam a partra, de nem volt ott. Tudtam merre lakik, mert megmutatta korábban a házat. Erőt gyűjtöttem és bekopogtam. Egy nő nyitott ajtót. Mondtam neki, hogy Wendyhez jöttem látogatóba. „Jöjjön be” – mondta és becsukta mögöttem az ajtót.
„Wendy egy héttel ezelőtt meghalt” – mondta. Sokkot kaptam, szóhoz se jutottam. „Leukémiás volt, azért jöttünk ide, hogy az utolsó napjai bol-dogok legyenek. Sokat mesélt magáról is. Hogy boldog napokat töltöttek együtt. Írt önnek egy levelet is, várjon, megkeresem” – mondta. Én pedig csak álltam és szégyenemben nyeltem a könnyeimet. Bántott, hogy utoljára haraggal váltam el tőle, pedig mindig kedves és barátságos volt velem, sosem panaszkodott, mindig vidám volt, amikor pedig haldoklott, akkor is. Beszélhettem volna neki Isten országáról, a hitről, az őrangya-lainkról... Én meg, végül el sem tudtam köszönni tőle. Amikor visszatért az anya, kezében egy boríték volt, rajta: „Mrs. P-nek”. Kibontottam, és a girbegurba gyerekrajzot találtam benne, a mi tenger-partunkat ábrázolta: a sárga homokot, a kék hegyet és egy madarat, ami a felhők felé tör.
– Hogy legyenek boldog napjaid! – írta nekem Wendy.
A kép azóta is kint van a falamon és állandóan arra emlékeztet, hogy embertársainkkal mindig viselkedjünk szeretettel és tanúságtevőn, mert soha sem tudhatjuk mikor veszítünk el valakit, akinek jelenthettek volna valamit a mi szavaink.
