3.1 §. Mennyire szeret bennünket Mária 
Ha tehát Mária a mi anyánk, akkor azt is megfontolás tárgyává kell tennünk, mily nagy szeretettel viseltetik irántunk. A szülőknek gyermekeik iránti szeretete a természet követelménye. Ezért Szent Tamás megjegyzése szerint nem találunk oly isteni törvényt, amely megparancsolná a szülőknek, hogy gyermekeiket szeressék, míg a gyer-mekeknek parancsolva van, hogy szüleiket szeressék! A gyermekek iránti szeretet ugyanis, oly mélyen be van oltva az emberek természetébe, hogy Szent Ambrus szerint még a vadállatok is szeretik kölykeiket.
Lehetséges-e – kiáltja felénk Mária –, hogy én titeket, akik gyermekeim vagytok, megszűnjek szeretni, amikor még a vadállat sem tudja elfeledni kölykeit: vajon elfeledkezhet-e az asszony magzatáról. De még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! (Iz 49,15). Ha megtörténhetne is a lehetetlen, hogy ti. egy anya megfeled-kezzen gyermekéről, még inkább lehetetlen, hogy én ne gondolnék mindenkor arra a lélekre, akit gyermekemmé fogadtam.
Mária a mi anyánk, ha nem is testileg, de szereteténél fogva: »Én a szép szeretet anyja vagyok«. Irántunk való szeretete teszi, hogy anyánkká lett; és azért dicsekszik vele, hogy ő anyja a szép szeretetnek, mert a legforróbb szeretettel lángol érettünk, akiket gyermekeivé fogadott. Ki tudná azt egyáltalán leírni, mily nagy szeretettel viseltetik irántunk, nyomorultak iránt Mária?
Chartresi Arnold szerint Mária Krisztus halálánál végtelen vágyat érzett, hogy szeretetből Fiával együtt érettünk meghalhasson. (Arnold tract. de Verb. Dom) »Igen, ‒ fűzi hozzá Szent Ambrus ‒ míg a Fiú kínjai közt a kereszten függött, azalatt Mária irántunk való szeretetből életét kínálta oda a hóhéroknak«. (S. Ambros. de Instit. Virg. c. 7) (23. oldal)
