VI. SÁNDOR ÉS LUTHER JELLEME, EGYÉB MEGNYILVÁNULÁSAIBAN 3
De térjünk vissza VI. Sándorhoz. Egyenesen bámulatos, sőt azt mondhatnám: érthetetlen VI. Sándornak minden képzeletet felülmúló tisztelete a gondolat és sajtószabadság iránt, egyúttal a személye elleni gyalázkodások, megszólások, rágalmak békével való tűrésében. Az a szólás és sajtószabadság ugyanis, melyet ő Rómában uralkodása alatt teljesen szabadjára engedett, nem annyira a közállapotok, mint inkább az ő személyének és magánéletének bírálatában élte ki magát s ezt VI. Sándor mindig szó nélkül tűrte. Ilyen büntetlenség mellett érthető, hogy az ellene szóló pamfletek ugyancsak burjánoztak és VI. Sándor elsősorban e magában véve nagyon szép, sőt bámulatos tulajdonságának köszönheti, hogy a világtörténelem egyik leghírhedtebb emberévé vált, akiről a legképtelenebb rágalmakat az emberek nagyobb része még most, négyszáz év múltával is, rendületlenül hiszi. Ő maga ebbeli nagy türelmét azzal okolta meg amikor hasonló rágalmazó iratok megbüntetését kívánták tőle, hogy Róma szabad város; itt mindenki mondhatja és írhatja azt, ami neki tetszik.
A gyalázást és rágalmazást ilyen békével és a bosszúállás, harag vagy a szenvedélyek háborgásának legkisebb nyoma nélkül tűrni egész különlegesen nagy és rendkívül rokonszenves jellembeli tulaidonság, amilyennel alig találkozunk a világtörténelemben. (Nagy Frigyesről írnak még ilyesmit, de az, amit neki kellett alattvalóitól tűrnie, nem is fogható a VI. Sándorra szórt rágalmakhoz). Ez kétségtelenül VI. Sándor alaptermészetének jóságából folyt, amely jólelküség a nemi erkölcsök terén kifogások alá eső emberek között eléggé gyakori.
Feltűnően látszik például jósága Savanarolával való türelmes és a Mediciek állandó izgatása ellenére is túlengedékeny eljárásában és a zsidók iránti türelmében (még a Spanyolországból akkor kiüldözött titkos zsidókat is befogadta országába). Trónraléptekor meghatva mondta a florenci követnek, hogy mindenkinek közös atyja akar lenni és a hét minden szerdájára olyan fogadónapot tűzött ki, melyen bárki megjelenhetett előtte és személyesen előadhatta panaszát.
A másik ok, amellyel a gyalázkodások iránti bámulatos türemét, sőt közönyét meg lehet magyarázni, bámulatosan egészséges idegzete és életkedve. „A pápa — mondja Paolo Capello 1500. szeptemberében — hetven éves; naprólnapra fiatalabb lesz; gondjai nem tartanak tovább egy napnál; vidám alaptermészetű és csak azt teszi, ami jól esik neki; egyetlen gondolata gyermekei naggyátevése, mással nem törődik.”
Az 1501. év végén Silvió Savellinek, egy Rómából Miksa német császárhoz emigrált római főúrnak szóló levél alakjába öltöztetett irat jelent meg nyomtatásban, mely a Borgiák gyalázásában minden eddigit és képzelhetőt felülmúlt. Ez az irat a pápát „átkozott bestiának” nevezi, „új Mohammednek, a ki gonoszságban felülmúlja az elsőt”, akinél „nincs gonoszabb ellensége Istennek, Krisztusnak és a vallásnak.” Ezután a pápa, majd Cesare és Lucrezia olyan bűneit sorolja fel, melyek még képzeletben is alig lehetségesek. „Nincs az a bűn és gonoszság — írja — amit Rómában nyilvánosan és a pápa palotájában el ne követnének.” Végül felszólítja a keresztény fejedelmeket, hogy szabadítsák meg az Egyházat „az elveteműltség ez emberétől, aki azért született, hogy a várost tönkre tegye.”
VI. Sándor felolvastatta magának az egész iratot, meghallgatta elejétől végig, azután nem szólt semmit. Nemcsak a pamflet szerzője után nem nyomoztatott, hanem terjesztése elé se gördített semmi akadályt, sőt — csodák csodája! — pár év múlva Savellinek is engedélyt adott a hazatérésre s mikor megjött, magánkihallgatáson fogadta!
Bezzeg fia Cesare nem volt ilyen. Aki őt megsértette, levágatta a kezét s rászegeztette kitépett nyelvét. E gy velencei embert, aki szintén egy pamfletet írt ellene, megfojtatott és a Tiberisbe dobatott. „A herceg — mondta egyszer a pápa a ferrarai követnek — jólelkű ember, de sértéseket nem bír eltűrni. Nem egyszer mondtam neki, hogy Róma szabad város és itt mindenkinek szabad azt írnia, vagy mondania, amit akar. Hiszen rólam is beszélnek rosszakat, de én nem törődöm vele. A herceg ezt válaszolta nekem: ha Róma megszokta azt, hogy írjon és beszéljen, jó, de az ilyen embereket én megtanítom keztyűbe dudálni.”
Ezután a pápa eszébe juttatta a követnek, mily sok embernek megbocsátott már ő, s különösen VIII. Károly római inváziójakor mennyi bíborosnak is, kiket maga a király is, mint árulóit nevezett meg előtte. „Kivégeztethettem volna — mondta — a helyettes kancellárt és Guiliano della Roveré bíborost (ezáltal mennyi későbbi keserűségtől megszabadult volna), de én senkinek sem akartam kárát és tizennégy nagyúrnak bocsátottam meg.”
Luther Márton e tekintetben is VI. Sándornak merő ellentéte. Vitán felül áll, hogy Luther igen tudott gyűlölni és bántalmakat a legkevésbé volt képes eltűrni. Kétségtelen, hogy Luthert „reformátori” működésében nem a szeretet, hanem a gyűlölet vezette s ezzel önmaga teszi kétségtelenné, hogy nem lehetett az Isten embere. Luther nem azt hirdette, hogy szeressétek a tiszta evangéliumot, hanem mindig azt, hogy gyűlöljétek a régi egyházat és annak képviselőit.
Krisztus evangéliuma azonban nem a gyűlöletnek, hanem a szeretetnek evangéliuma. Csakhogy a szeretettel, a szeretet hirdetésével — isteni kegyelem nélkül — nem lehet megmozgatni tömegeket, legfeljebb egyes kiváltságosokat, gyűlöletre való izgatással azonban igen. Luther gyűlöletet hirdetett gyűlölettel dolgozott, mint minden más forradalmár s ez volt sikere titka. A pápa és a bíborosok iránti féktelen gyűlöletével telve van minden műve. VIII. Henrik iránti féktelen gyűlöletét fentebb láttuk. A zsidók elleni iszonyú gyűlöletét szintén. A fellázadt parasztok ellenit a „Wieder die mörderischen und räuberischen Rotten der Bauer” (A parasztok gyilkos és rabló hordái ellen) c. műve, bizonyítja, melynek szintén elképesztő kifejezéseit csak helykímélés miatt nem idézzük. A pápa elleni szinte már eszelős gyűlöletének többek között az „Ördögtől alapított pápaság” c. műve a beszédes bizonyítéka.
Meyer Konversations lexikonjában olvassuk: „Az epekövektől (Steinschmerzen) annyira kínozva, hogy azt hitte meghal, a pápa elleni állandó gyűlöletet (tehát nem a „tiszta evangélium” iránti szeretet) ajánlotta 1537. februárjában a fejedelmeknek. Még akkor is, imádság és halálvágy közben, ismételgette versét: Pestis eram vivus, moriens ero mors tua, papa (dögvészed voltam életemben, halálomban halálod leszek, pápa). Csak pünkösdig akart még élni, hogy a pápát nyomtatásban még keményebben megtámadhassa, de majdnem tíz évig élt még és csak 1545-ben jelent meg a mű, mellyel fenyegetőzött: „Wider das Papstum von Teufel gestiftet” címen. Ebbe a műbe annyira belevitte gyűlölettel teli lelkének minden hevét, hogy Döllinger olyan írásnak nevezi, „melynek keletkezését alig lehet máskép megmagyarázni, mint azzal a feltevéssel, hogy Luther nagyrészt a részegítő italok okozta felhevülés állapotában írta.” (Luther 48. lap.) Schön „Dr. Martin Luther von dem Standpunkte der Psychiatrie beurteilt” című művében (2. kiadás, Wien, 1874. 14—28. lap) azt írja, „hogy Luther ez irat megfogalmazásakor tényleg az elmezavar állapotában volt.”
Mikor epekövei gyötörték, Luther még akkor is azon bosszankodott, hogy mért neki s mért nem a pápának vagy a bíborosnak vannak ilyen őrjítő fájdalmai. (De Wette, Luthers Briefe, I. 743.)
„Alig tudtam végigolvasni könyveid közül egyet is — írja Erasmus Luthernek — oly féktelenül nagy bennük a gyalázkodó szenvedély (insatiata convitiandi libido). Hacsak két vagy három ilyen gyalázkodó iratod lenne, lehetne még azt gondolni, hogy meggondolatlanul pattantak ki belőled; könyved azonban mindenütt átkozódással van tele (scatet undique maledictis). Ezzel kezded, ezzel folytatod, ezzel fejezed be.”
Karlstadt protestáns életírója Luther Karlstadt ellen írt fő művéről azt írja, hogy: „főjellemvonása a személyi jellegű gyalázkodások tömkelege.” „Ha Luther lényéből és abból a feszült helyzetből — folytatja — melyben művét írta, érthetővé tenni törekedhetünk is polémiájának megborzasztó keménységét, mégse szabad szemet hunynunk azon, mily mély nyomokat hagyott hátra ez az ő harcmodora. Később Lutheránus oldalon ez vált egészen általánossá a tárgyilagos megvitatás helyett, mikor saját táborukban véleménykülönbségről volt szó, anélkül, hogy akárcsak érezték volna is, hogy ezáltal mily messze eltávolodnak a keresztény gondolkodás szelídségétől.” Mikor pedig a „pápisták” ellen írt, ugyané szerző szerint „a gyalázkodások, becsmérlések, elferdítések, meggyanúsítások újra, meg újra feltörő árját öntötte ellenfeleire a reformátor.” Zwingli halála után pedig „azt a hatalmas kifejező erőt, mely őstehetségének sajátja volt, elsősorban a megholt rendszeres, a legnagyobb rutinnal kifejlesztett gonosz lelkű gyalázásának szolgálatába állította.” (Barge, Karlstadt, 2. kötet 223, 275, 445. lap.)
Luther féktelen gyűlölete tehát még az ellenfél halála után sem szűnt meg. Bizony ő igen sokat és igen nagyot vétett a szelídség, a türelem és a felebaráti szeretet ellen. E tekintetben nemcsak VI. Sándor jó tulajdonságaival nem bírt, hanem neki éppen ellentéte volt. Vajon mit tett volna Luther Márton a még haláluk után is féktelenül gyűlölt ellenfeleivel, ha — mint VI. Sándornak — neki is abszolút hatalom és fegyveres erő lett volna birtokában?
