VI. SÁNDOR ÉS LUTHER JELLEME, EGYÉB MEGNYILVÁNULÁSAIBAN 2
Ugyancsak nehéz eldönteni, hogy melyik volt az igazi és őszinte meggyőződése, mert amikor évek múlva Hesseni Fülöppel személyesen találkoztak, megint csak a többnejűség megengedett voltáról beszélt és érvelt. Mikor ugyanis Fülöp a többnejűség védelmére egy „Dialog”-ot adott ki, Luther cáfolatot akart ráírni. Egy részével el is készült s ez Walch, Luthers Schriften 21, 1577. és köv. lapokon meg is található, de azután Fülöp és mások kérésére abbahagyta. Ez iratban Luther a legélesebben ellenzi és elítéli a többnejűséget. Fülöpnek Butzerhez 1542. május 16-án írt leveléből azonban megtudjuk, hogy ugyanez időben Fülöp Luthernél járt Wittenbergben s ott vele „allerlei Konversation”-ja volt e Dialógot illetőleg. Fülöp azt írja, hogy Luther gyengéllette az ő Dialógusának érveit, s azok helyett jobbakat mondott neki (többek közt, hogy Mózes megengedte a harcosoknak, hogy a harcban szerzett leányzót magukhoz vehetik, pedig a harcosok tekintélyes része bizonyára házas ember volt.) „Dies waren — mondta neki Luther — gute ursachen gewesen, mit welchen man den Leuten die Mäuler hätte stopfen mögen.” (Lenz idézett műve II. 82.) Szóval nyíltan a többnejűségnek a legnagyobb hévvel való ostorozása, a magánéletben /pedig/ a „gute Ursachen”-nek /jó okoknak/ mellette való felsorakoztatása.
Luther 1518. októberében Cajetan pápai követ előtt a következő nyilatkozatot tette: „Én, Luther Márton, ágostonrendű szerzetes bizonyítom, hogy a római Anyaszentegyházat tisztelem és neki engedelmeskedem minden szavamban és cselekedetemben mind a jelenlegiekben, mind az ezelőttiekben, mind a jövendőkben. Ha pedig eddig másképpen beszéltem, ezt meg nem történtnek szeretném tekinteni.” Október 17-én, majd másnap október 18-án ismét egy-egy alázatos levelet intézett a pápai követhez, melyben hangsúlyozza, hogy engedelmeskedik a római Egyháznak. Rá két napra pedig, október 20-án éjszaka megszökött. Lehet ilyen körülmények között őszintének tartani azt, amit előtte egy-két nappal írt? Pedig még azt sem lehet mentségére felhozni, hogy kényszerből írta alá, amit írt, mert ez a jellemszilárd ember — és most erről a tulajdonságról van szó — állítólagos kényszerből se tagadja meg a meggyőződését s „kényszerre” hivatkozva VI. Sándor is nyugodtan elhagyhatta volna II. Alfonsót. Egyébként pedig kényszerről szó sem lehet, mert Luther a megadott nyilatkozat után bizonyára nem kényszerből írta a pápai követnek még levélben is azt, amit előbb nyilatkozatában kijelentett, s ha még ezt a levelet is kényszerből írta, akkor utána való napon egy újabb hasonló levelet már bizonyára mégse kényszerből írt.
Egy félév múlva, 1519. március 3-án, ismét ezt írta Luther a pápának: „Bizonyítom Isten és minden teremtménye előtt, hogy nem volt szándékomban és most sincs, hogy a római Egyháznak és Szentségednek hatalmát bármi módon megtámadjam vagy álnokul csökkentsem. Igen, elismerem önként, hogy ennek az egyháznak hatalma mindenek felett vagyon és hogy nincs semmi, sem az égen sem a földön, amit fölébe lehetne helyezni, kivéve Jézus Krisztust, az Urat mindenek felett.” Azt is ígérte, hogy a népet buzdítani fogja az ezen Egyház iránti tiszteletre. Tíz napra rá pedig ezt írja Spalatinnak, aki szintén kiugrott pap volt (és elmeháborodottan halt meg): „Nem tudom, hogy a pápa maga a Sátán-e (antikrisztus) vagy annak apostola.” (!)
Hol itt az egyenesség, hol itt a jellem s ha csakugyan az volt az igazi meggyőződése, amit Spalatinnak írt, hol itt a bátorság?
Mikor VIII. Henrik, Anglia királya, Luther ellen védelmébe vette az Egyház tanait, Luther „Contra Henricum regem Angliae" (1522) címen iratot adott ki ellene, amelyben Angolország királyának ilyen címeket ad: bolond, szamár, megkoronázott szamár, Istentől elrugaszkodott lurkó (mert a király fiatal volt), pimasz király öszvér, disznók hányadéka, sörke (kis tetű), kinek az apja tetű volt; szamár, aki zsoltárt akar olvasni, de csak zsákhordásra való; egy bolond szörnyszülötte, aki minden érvével együtt a tomisták, pápisták és más hasonló szemetek („Ausvurf”-ok) szemétgödrében fekszik. (És még egy sereg, melyeket trágár voltuk miatt nem közölhetünk.) Mikor azután idők multával ugyanez a király Boleyn Annával való elzüllése miatt rossz viszonyba került az Egyházzal s így Luthernek reményei lehettek körülötte, olyan iratot intézett hozzá, mely a hízelgés terén produkál majdnem olyat, mint az előbbi a durvaság, düh és neveletlenség terén.
Ebben a tekintetben is megbélyegzi Luthert még Meyer katolikusellenes Konversations lexikonja is, amely ezt írja: „VIII. Henrik angol király és később Braunschweigi Henrik elleni vitairatában alkalmasint a lehető legnagyobb teljesítményt produkálta a durvaság terén és a több, mint bocsánatkérés, melyre leereszkedett, mihelyt kilátás volt arra, hogy az előbbit a hitújításnak megnyerje határozottan élete gyengéihez tartozik." Hát bizony kétségtelen, hogy mindez minden, csak nem következetesség és a férfi jellem hajthatatlansága.
