VI. SÁNDOR ÉS LUTHER JELLEME, EGYÉB MEGNYILVÁNULÁSAIBAN 1
Nagyon szép, sőt egyenesen bámulandó VI. Sándor jellemének VIII. Károly francia király olaszországi hadjárata alkalmával való viselkedése. A nápolyi királyság pápai hűbér volt. VI. Sándor trónraléptekor Ferrante volt Nápoly királya. Ferrante egész különlegesen gonoszlelkű ember volt, hűbérura a pápa ellen azonban mégis ő volt tele panaszokkal. Azzal vádolta a pápát, hogy ígéretét sohasem tartja meg, 1493. december 18-án pedig azt írja római követének, hogy iránta minden pápa a legrosszabb indulattal volt ugyan, de olyan rosszindulatot, mint VI. Sándoré, még nem tapasztalt. Ferrante 1494. január 27-én meghalt. Utódját, II. Alfonsot, az állítólag annyira gonoszlelkű pápa elismerte nápolyi királynak és megkoronáztatta, noha 
VIII. Károly, Franciaország nagyratörő királya, szintén áhítozott a nápolyi koronára. A pápa kitartott Alfonso mellett s nem törődött a francia királynak se kérésével, se fenyegetéseivel. Erre VIII. Károly elhatározta, hogy amit nem kapott meg szépszerével, megszerzi erőszakkal. Nagy sebességgel betört Olaszországba azon ürüggyel, hogy az Egyházat megreformálja, a romlott pápát trónjáról letaszítja, új és méltó pápát választat s végül megtöri az izlám erejét. Útja valóságos diadalmenet volt, ellenállással alig találkozott; mindenki meghódolt neki.
VIII. Károly, Franciaország nagyratörő királya, szintén áhítozott a nápolyi koronára. A pápa kitartott Alfonso mellett s nem törődött a francia királynak se kérésével, se fenyegetéseivel. Erre VIII. Károly elhatározta, hogy amit nem kapott meg szépszerével, megszerzi erőszakkal. Nagy sebességgel betört Olaszországba azon ürüggyel, hogy az Egyházat megreformálja, a romlott pápát trónjáról letaszítja, új és méltó pápát választat s végül megtöri az izlám erejét. Útja valóságos diadalmenet volt, ellenállással alig találkozott; mindenki meghódolt neki. 
Savonarola mint az Isten küldöttjét üdvözölte.
Amikor Rómához közeledett, a pápai állam főurai egytől egyig melléje állottak, sőt Virginio Orsini a pápai seregek vezére is. Többen (öten) még a bíborosok közül is VI. Sándor esküdt ellenségei voltak, eléje mentek VIII. Károlynak és ők voltak a pápa letételének leghevesebb szószólói. VI. Sándor még ilyen körülmények között se roppant össze. Tudta, hogy mihelyt elhagyja Alfonsót és Nápolyt hűbérbe adja VIII. Károlynak, egyszerre elhárít maga felől minden veszélyt, mert az egyházreform követelése és ígérése a király részéről csak ürügy és zsarolás, a nápolyi hűbér elnyerésére. VI. Sándor azonban igazi jellemnek, hősnek, tetőtől talpig férfinek mutatkozott. Megizente a már Róma felé közeledő francia királynak, hogy még semlegességet se ígér a Nápolyért való harcban, hanem kész inkább koronáját és életét elveszíteni, mint Alfonsót elhagyni.(Pedig ekkor még nem voltak rokonságban. Alfonso törvénytelen fia csak később vette el Borgia Lucreziát.)
VIII. Károly kardcsapás nélkül bevonul Rómába. VI. Sándor az Angyalvárba vonul vissza, az azonban olyan állapotban van, hogy a várfal egy nagy részé már az ostrom megkezdése előtt magától bedőlt. Erre VI. Sándor nem is próbál védekezni, kénytelen fogadni a királyt. Mikor találkoznak, a király főudvarmestere kijelenti, hogy nagy tévedés azt gondolni, hogy az ő királyi ura hódítani jött. Nem, Őfelsége csak zarándoklatra jött s azért jelent meg most is Rómában, hogy a pápa, mint Krisztus földi helytartója előtt fiúi hódolatát bemutassa. De mély tisztelettel ezenkívül még egy kegyet is kér Őszentségétől: méltóztassék a nápolyi hűbérrel megajándékozni. Amit a pápa nem adott meg a gőgnek és fenyegetésnek, nem adta meg most a megalázkodásnak se, s a kérésre kitérőleg válaszolt. A király azonban, aki ép az előbb jelentette ki, hogy zarándoklatra és a pápa előtti hódolata kifejezésére jött csupán, most már nem cáfolhatta meg önmagát: kérése teljesítése nélkül is megadta a hódolatot: háromszor egymásután térdet hajtott a pápa előtt, aztán megcsókolta a kezét és a lábát, miközben franciául e szavakat mondta: „Szentséges Atya, azért jöttem ide, hogy Szentséged előtt engedelmességemet és hódolatomat kifejezzem úgy, amint ezt tették elődeim, Franciaország királyai.”
Ekkora hatalom és tekintély Krisztus földi helytartója még akkor is, ha egy VI. Sándor képviseli! S jellemző, hogy noha az a pápa, aki előtt Franciaország királya ez esetben hódolt, egy VI. Sándor volt, mégis nemcsak a hivatala okán, de még egyénileg is felette állott annak, aki a tiszteletet mutatta neki: Franciaország királyának. VI. Sándor romlottsága kisebb volt VIII. Károlyénál.
A király ezután tovább ment Nápolyba és meg is hódította (szintén kardcsapás nélkül). Visszajövet újabb kísérletet tett a pápánál, hogy amit tényleg már megszerzett, jogilag is az övé lehessen. Azt az ajánlatot tette, hogy ha a pápa neki ajándékozza a nápolyi hűbért, 100.000 aranyat fizet neki, ezenkívül a régi 40.000 arany évi hűbér helyett évente 50.000 aranyat, ellenkező esetben azonban fenyegetésekkel halmozta el. A pápa akkor se állt vele szóba, pedig félnie kellett a királytól, mert diadalmas seregei visszafelé jövet ismét keresztül mentek Rómán s a pápa a védekezést még csak meg se kísérelhette. Ám, VI. Sándor VIII. Károly nápolyi hadjárata idején a bátorságnak, a megingathatatlanságnak, a férfiúi következetességnek és kitartásnak, a szövetségi hűségnek és a lelki erőnek olyan bámulatos példáját adta, amilyennek nem sok párja van a világtörténelemben.
Lelkierejére és bátorságára vannak más bizonyítékok ís! 1502 márciusában Portó Ercoleból Cornetoba hajózva olyan borzalmas vihar hányta a hajót, hogy a matrózok kétségbeesésükben hasra vetették magukat, a bíborosok sírtak, VI. Sándor azonban ekkor is megőrizte nyugalmát és méltóságát.
A következetességet, kitartást és elvhűséget nem találjuk meg ugyanígy Lutherben. Igaz, hogy a tanai mellett mindvégig „rettenthetetlenül” kitartott, ámde nem igazán kell rettenthetetlenség olyan tanok melletti kitartáshoz, amely a kolostori szolgaság helyett függetlenséget, az ismeretlenség helyett dicsőséget, a szegénység helyett jómódot, az állandó önmegtagadás helyett érzékei lelkiismeretfurdalás nélküli kielégítését szerezte meg részére, s amely tanokról azt kellett látnia, hogy mindenütt terjednek és diadalmaskodnak. Egy tényező azonban nincs bizonyítva! Hogyha Luther lelki ereje is olyan próbára lett volna téve, mint VI. Sándoré, ha az ő ellenfelei is győztes hadsereg élén vonultak volna be Wittenbergbe tisztán abból a célból, hogy őt, mint eretneket eltiporják s ő minden bajtól egy csapásra megmenekedhetik, sőt még tanait se kell visszavonnia, csak például egyik jó emberével, mondjuk, Spalatinnal, való közösségét kell megtagadnia — a pápától se kívánt VIII. Károly semmi mást, mint csak hogy a II. Alfonsnak már megadott hűbért visszavonja — vájjon tudott volna-e olyan jellem lenni, mint VI. Sándor. És ha ezt a próbát, az erőszak próbáját meg tudta volna állni, vájjon kiállta volna-e a másik próbát, a hízelgés próbáját, mikor a győző eltiprás helyett lábához borul s úgy kéri tőle azt, amit előbb fenyegetve követelt? Én ezt a második próbát sokkal keményebbnek tartom, mint az elsőt. Nem mondom én se, hogy Luther gyáva ember volt, de annyit magasztalt bátorságát egyáltalában nem látom bizonyítva.
Szerintem nem kellett semmi különleges bátorság azon a wormsi birodalmi gyűlésen megjelenni, melyre a császártól menedéklevelet kapott, ahova menet s jövet császári katonák védték a teste épségét, hol hívei hangosan tüntettek mellette. És visszafelé jövet hívei még a császári kíséretet is szét merték és tudták verni és a bevehetetlen Wartburg várát tudták rendelkezésére bocsátani.
Luther bátorsága tehát nincs kétségtelenül bebizonyítva, a következetlensége, elv-változtatása és gyöngelelkűsége azonban igen. Mikor pl. a Hesseni Fülöp-féle lelki panama kipattanása fenyegetett, Luther úgy begyulladt, hogy utána irataiban nem győzte hangsúlyozni a többnejűség tilos voltát. „Értelmi tévedése” tehát egy csapásra megszűnt. (?)
