LUTHER ÉS VI. SÁNDOR A NEMI ERKÖLCS TEKINTETÉBEN 5
Visszatérve most VI. Sándorra, az ő erkölcsi megtévelyedése annyiban a legkisebb fokú volt, mert természetes és a faj szolgálatában álló maradt. A hét gyermeket felnevelő VI. Sándor erkölcsileg toronymagasságban áll azok fölött a modern házasok fölött, akiknek viszonya külsőleg törvényes ugyan, de mivel bűnösen egykések, sőt gyermektelenek, fajtalan és természetellenes életmódot folytatnak, amit VI. Sándor nem tett meg.
VI. Sándor csak azért volt bűnös, mert noha természetfölötti életre vállalkozott, mégis természetes életet élt. Azok, akik elítélik az ő erkölcstelenségét és legjobban botránkoznak rajta, csak természetes életre vállalkoztak, de legalább háromnegyedrészükben még ezt sem valósítják meg. VI. Sándor csak azért volt bűnös, mert az örökös szüzesség magas volt neki; azoknak akik megbotránkoznak rajta, sokszor még a becsületes házasélet is magas. A természetes életnek is megvannak a maga szépségei, sőt, aki csak ezt ismeri — és sajnos, a modern, művelt társadalom 90 százaléka csak ezt ismeri — annak a természetfölötti élet sokszor egyenesen ellenszenves. Ezért művelt zsidóinknak, protestánsainknak és az Isten dolgai iránt közönyös katolikus vallású értelmiségünknek az, amit mi VI. Sándorban hibának tartunk, egyenesen rokonszenves kell, hogy legyen. Milyen rokonszenves, sőt egyenesen megható pl. VI. Sándor apai szeretete! Nem tud gyermekeitől megválni, minden gondolata az övék, élete egyedüli célja az ő boldogításuk. Érzi, hogy rossz hatással vannak rá, szeretne is tőlük szabadulni, többször el is távolítja őket környezetéből, de mindig felülkerekedik benne az apai szeretet. Van-e érdekesebb látvány, mint mikor az apa küzd a pápával s nem öröm-e látni, hogy az apa győz, nem a pápa? Minek gyűlölitek e tiszteletreméltó apát ti, akik merőben természetes alapon álltok! Liberális lapok olvasói nem hatódtok-e meg, mikor a finom modorú, mindig víg, daliás bíborost látjátok, aki „képtelen volt udvariatlan lenni ” (Hieronimus Portius), hat szép gyermekétől, köztük minden idők egyik legbájosabb leányától, a szép Lucreziától környezve? 
Kivált, mikor még a Tolnai Világtörténelmében is olvashattátok már, hogy ezt a szép Lucreziát a modern történetírás a rászórt rágalmak alól már teljesen tisztázta. Nem hat meg benneteket, hogy íme, nem szégyenli, hanem nyíltan magáénak vallja őket? Hogy a nevét adja nekik és él-hal, rajong értük? Mikor Cesare egyik győzelmes hadi vállalata után 1500. febr. 26-án diadallal bevonult Rómába, pápai atyját úgy elfogta az apai öröm, hogy mint az eszét vesztett, minden méltóságról megfeledkezve ott a nagy nyilvánosság előtt hol sírt, hol nevetett. Mikor Cesaret követül küldte XII. Lajos francia királyhoz, 1498. szeptember 28. kelettel külön brévét küldött vele, amelyben Cesarét, ezt a minden lével megkent és mindenre kapható kalandort, úgy ajánlja a királynak, mint aki neki „az egész földön a legkedvesebb”. És VI. Sándor nemcsak Cesaret szerette ennyire; köztudomású, hogy Lucreziát még jobban kedvelte. De azért a harmadiknak, Juannak, is akkora szeretet jutott, hogy mikor összeszurkálva, holtan fogták ki a Tiberisből, a pápa bezárkózott szobájába és szerda estétől szombat reggelig nem evett és nem ivott semmit, csak újra meg újra keservesen sírt és nem aludt egy szemhunyásnyit még szombatról vasárnapra virradó éjszaka sem. A bíborosi konszisztóriumban ezt mondta: „Nagyobb csapás nem érhetett volna bennünket, mert mi jobban szerettük Gandia hercegét, mint bármit a világon. Hét pápai koronát szívesen odaadnánk, ha újra életre ébreszthetnők.”
Kivált, mikor még a Tolnai Világtörténelmében is olvashattátok már, hogy ezt a szép Lucreziát a modern történetírás a rászórt rágalmak alól már teljesen tisztázta. Nem hat meg benneteket, hogy íme, nem szégyenli, hanem nyíltan magáénak vallja őket? Hogy a nevét adja nekik és él-hal, rajong értük? Mikor Cesare egyik győzelmes hadi vállalata után 1500. febr. 26-án diadallal bevonult Rómába, pápai atyját úgy elfogta az apai öröm, hogy mint az eszét vesztett, minden méltóságról megfeledkezve ott a nagy nyilvánosság előtt hol sírt, hol nevetett. Mikor Cesaret követül küldte XII. Lajos francia királyhoz, 1498. szeptember 28. kelettel külön brévét küldött vele, amelyben Cesarét, ezt a minden lével megkent és mindenre kapható kalandort, úgy ajánlja a királynak, mint aki neki „az egész földön a legkedvesebb”. És VI. Sándor nemcsak Cesaret szerette ennyire; köztudomású, hogy Lucreziát még jobban kedvelte. De azért a harmadiknak, Juannak, is akkora szeretet jutott, hogy mikor összeszurkálva, holtan fogták ki a Tiberisből, a pápa bezárkózott szobájába és szerda estétől szombat reggelig nem evett és nem ivott semmit, csak újra meg újra keservesen sírt és nem aludt egy szemhunyásnyit még szombatról vasárnapra virradó éjszaka sem. A bíborosi konszisztóriumban ezt mondta: „Nagyobb csapás nem érhetett volna bennünket, mert mi jobban szerettük Gandia hercegét, mint bármit a világon. Hét pápai koronát szívesen odaadnánk, ha újra életre ébreszthetnők.” Lehetett-e gonoszlelkű az ilyen ember? S e gyászeset kapcsán történt élete leghosszabb javulása, mely sajnos még így is elég rövid volt. Emberileg még meghatóbb hetedik gyermekével való esete. Úgy látszik, még ennek születését sem elkeseredve, hanem örömmel fogadta. 
Mint akit meggyilkolt drága Juanja helyett adott neki az Isten, rá való emlékezésül szintén Juanra (János) kereszteltette. Ezt a gyermeket már nem merte magáénak nevezni és törvényesíteni, mint a pápasága előtt születetteket, de hogy mégis a nevét viselhesse, rávette fiát, Cesarét, hogy ismerje el a saját gyermekének és törvényesítse. (1500. szept. 1.) De az apai szeretet oly nagy volt benne és apa annyira nem tudott hazudni és alakoskodni, hogy még azt is belevétette Cesare törvényesítő iratába, hogy a törvényesítés akkor is érvényes, „ha Cesare apasága felől kétségek merülnének fel, sőt ha bebizonyulna, hogy az apa valamely más, akár világi, akár egyházi ember, vagy akár a legmagasabb méltóságban lévő egyházi személy!”
Mint akit meggyilkolt drága Juanja helyett adott neki az Isten, rá való emlékezésül szintén Juanra (János) kereszteltette. Ezt a gyermeket már nem merte magáénak nevezni és törvényesíteni, mint a pápasága előtt születetteket, de hogy mégis a nevét viselhesse, rávette fiát, Cesarét, hogy ismerje el a saját gyermekének és törvényesítse. (1500. szept. 1.) De az apai szeretet oly nagy volt benne és apa annyira nem tudott hazudni és alakoskodni, hogy még azt is belevétette Cesare törvényesítő iratába, hogy a törvényesítés akkor is érvényes, „ha Cesare apasága felől kétségek merülnének fel, sőt ha bebizonyulna, hogy az apa valamely más, akár világi, akár egyházi ember, vagy akár a legmagasabb méltóságban lévő egyházi személy!” De VI. Sándor apai szeretetének és igazmondásának még ez sem volt elég, hanem az előbbi irattal egy napon kiállított egy másik iratot is azzal a feltétellel, hogy míg csak szüksége fel nem merül, nem szabad nyilvánosságra hozni. E második iratban nyíltan és kifejezetten a kis Juan apjának vallja magát. („Mivel azonban te [a gyermek] fentnevezett fogyatékosságodat [a törvénytelenséget] nem a nevezett hercegtől, hanem tőlünk és a megnevezett nőtől szenvedted, mit a nevezett iratban erkölcsi okokból [bono respectu] határozottan kifejezni nem akartunk stb.”). Minő kötelességtudás, minő megható apai szeretet, a hazugságnak, a farizeusságnak minő hiánya! Mind a két törvényesítő okmány ma is meg van több példányban is, úgyhogy kétségtelen, hogy a kis Juan, amit régebben még protestáns történetírók is kétségbevontak, csakugyan VI. Sándor gyermeke s így be van bizonyítva, hogy pápa korában is vétkezett. Ha nem lett volna ennyire lelkiismeretes, kötelességtudó, egyeneslelkű, ha nem szerette volna kis fiát oly esztelenül, vagy jobban tudott volna alakoskodni, erkölcstelenségéről legalább pápakora óta nem lenne kétségtelen bizonyíték.
