LUTHER ÉS VI. SÁNDOR A NEMI ERKÖLCS TEKINTETÉBEN 3
Az a pap, aki cölibátusát becsülettel megtartja, nemcsak nem ellensége fajának, noha fenntartásában közvetlenül nem vesz részt — hanem a példa által, amit ad —, jobban fajfenntartó, mint akár a nyolcgyermekes, tiszteletre méltó családapa. Márton barát is e hősi példaadásra vállalkozott fiatalabb korában Isten és felebaráti szeretetében s ez elől dezertált akkor, amikor felfedezte a „tiszta evangéliumot”. Azt azonban elismerjük, hogy a fogadalomszegéstől eltekintve, Luther nemi megtévelyedése magában véve a nemi megtévelyedésnek kisebbik fajtájához tartozott. A nemi erkölcstelenség bűne ugyanis annál nagyobb, minél élesebben ellenkezik a természet törvényeivel. A természet törvényei szerint az érzéki gyönyöröknek a faj fenntartását kell szolgálniuk, vagy legalább is vele nem szabad ellenkezniük. Legkevésbé játsszák ki a természet törvényeit, tehát kisebb fokú az erkölcstelenségük azoknak, akik nem törvényesen bár, de egy nő oldalán élnek halálukig, a gyermekáldást nem korlátozzák s gyermekeiket családilag felnevelik. Ezek csak annyiban bűnösök, hogy nem kötvén le magukat élettársuknak ünnepélyesen egész életükre, születendő gyermekeik részére sem gondoskodnak a helyes neveléshez szükséges családi körről.
Igaz, hogy ezt a családi kört mégis megadták gyermekeiknek, ez azonban inkább csak véletlen szerencse eredménye; a viszony megkezdésekor, az esküvő által nem történt erről ünnepélyes gondoskodás.
Ugyanebbe a csoportba tartozik azok bűne is, akik csak polgárilag lépnek házasságra s így az esetleges elválás lehetőségét nyitva tartva, születendő gyermekeik részére az állandó családi körről s benne a helyes nevelés szempontjából egyformán szükséges apai és anyai hatalomról s annak a gyermekek felnövekedéséig való fennmaradásáról nem gondoskodnak feltétlenül. Természetesen ugyanezen elbírálás alá esnek azok is, akik egyházilag is egybekelnek ugyan - de az állami törvények jóvoltából - még így is a válás lehetőségével. Az Egyház az így kötött házasságot nem ismeri el házasságnak és ha tudna e szándékukról, meg is tagadná tőlük az áldást.
Már nagyobb fokú azok erkölcstelensége, akik nem élnek együtt azzal vagy azokkal, akikkel vétkeznek, de tettük következményét egyébként nem akadályozzák s gyermekeiket felnevelik. Ezek a tulajdonképpeni fajfenntartás célja ellen nem vétkeznek, csak épp gyermekeik kellő, igazi emberi (erkölcsi) neveléséről nem gondoskodnak. Ez is vétek a faj ellen, az utódok nevelése szempontjából.
Ezeknél már jóval bűnösebbek azok, akik viszonyuk természetes következményét megakadályozzák, történjék ez akár a házasságban, akár kívüle. A bűnösen gyermektelen, vagy egykés-kettőkés házaspárok tehát sokkal nagyobb fokban vétkeznek az Isten VI. parancsa ellen, mint azok a vadházasságban élők vagy bűnös szerelmesek, akik gyermekeik számát nem korlátozzák. (Bár ez ritka!) Legbűnösebbek végül azok a természetellenes fajtalankodók és perverzitások elkövetői, akik a fajfenntartást eleve kizárják, lehetetlenné teszik.
Mindezekből látjuk, hogy Luther az erkölcstelenségeknek a legkisebb fajtáját követte el: egy nő oldalán élt halálig, hat gyermeknek adott életet, ezeket családban, apai és anyai oltalom alatt nevelte. Gyermekeinek száma bizonyossá teszi azt is, hogy eggyel se jött világra kevesebb, mint amennyinek a természet rendje szerint világra kellett jönnie.
Ámde ugyanezt kell mondanunk VI. Sándorról is. Luther négy gyermeket nevelt fel (a hat közül), VI. Sándor hetet (lehetséges, hogy ő is még több közül, bár erre semmi történeti adat nincs). VI. Sándorról tehát még több joggal feltehetjük, hogy a természet törvényeit nem játszotta ki s ha vétkezett, tettének következményeit mindig viselte. Tárgyilagosan elismerjük, hogy némi tekintetben mégis rosszabbnak látszik Luthernél. Márton testvér ugyanis haláláig kitartott Bora Katalin mellett, míg VI. Sándor hét gyermeke legalább három anyától származik. Ez Luther részéről feltétlenül nagyobb szolidságra vall. De még ha eltekintünk is VI. Sándor feltétlen mentségétől, a romlott környezettől, akkor sem kell ebből feltétlenül az ő nagyobb romlottságára következtetnünk. Luther elhitette magával, hogy bűne nem bűn. Lelkiismerete tehát nem késztette arra, hogy Bora Katalinnal szakítson. VI. Sándor is vagy másfél évtizedig kitartott Vanozza Di Cataneis mellett. Hogy végül mégis szakított vele, lehet, hogy lelkiismeretfurdalása (vagy Vanozza lelkiismeretfurdalása) s javulási szándéka miatt tette. Később azonban megint felülkerekedtek szenvedélyei, újra a bűn útjára tért s mivel a régi, megszakított ismeretséget újra felvenni már nem lehetett, újabbat kötött. Ha így történt — már pedig könnyen lehetséges, hogy így történt, mert pl. Vanozza a VI. Sándorral való szakítás után, noha még egyáltalában nem volt akkor idős (több mint harminc évig élt még), példásan szép épületes életet egészen 1518-ban bekövetkezett haláláig —, akkor az, hogy nemcsak egy nővel volt viszonya VI. Sándornak, nemcsak a könnyelműség, hanem az időnkénti megjavulni akarás, a jobb útra térni törekvés következménye is volt. Ezt bizonyítani nem lehet, de cáfolni sem. VI. Sándor jelleme s a később elmondandók valószínűsítik.
Másrészről arra is vannak elég nyomós történelmi adatok, hogy Luther sem csak Bora Katalinnal vétkezett egyedül, hanem előtte, sőt talán utána másokkal is, tehát hogy az ő erkölcsi gyöngesége e tekintetben sem volt kisebb fokú VI. Sándorénál. Mit szóljunk pl. jobbkezének, Melanchtonnak, 1525. június 16-án kelt és Camerariushoz intézett görögnyelvű leveléhez, amelyben Lutherre vonatkozólag a következő furcsa dolgok foglaltatnak: „Ez az ember (Luther) a legnagyobb fokban könnyelmű és megközelíthető, az apácák (az a kilenc megszökött apáca, aki a kolostorból Wittenbergbe ment Lutherhez s akiknek megszöktetőjét, Koppét, Luther „boldog rablónak” nevezi) mindenféle mesterkedéssel befonták és magukhoz vonták. Talán a velük való túl sok érintkezés, noha egyébként nemes és jóérzelmű ember, asszonyosította el és hozta tűzbe.” Mit kell értenünk ez alatt? Vagy mit szóljunk magának Luthernek jóbarátjához, Spalatinhoz intézett, 1525. április 16-án kelt latin nyelvű leveléhez, melyben magát — tréfás hangon bár — „famosus amator”-nak, hírhedt szeretőtartónak nevezi és azt mondja magáról, hogy „misceor feminis” (nőkkel vegyülök össze), vagy amikor azt vallja, hogy „három nője volt egyszerre (Schönfeld Éva, Alemann Éva és Bora Katalin), de olyan derekasan szerette őket, hogy közülük kettőt már elvesztett és a harmadikat (Borát) is alig tartja már félkarjában? Mit szóljunk ahhoz, hogy Luthernek egyik legnagyobb kedvtelése volt fellépése elején, hogy a hivatásuk megtartása és megszegése között ingadozó papokat és szerzeteseket a „megházasodásra” biztassa (még Albrecht mainzi érseknek és választófejedelemnek is levelet írt e célból) és egyedüli és agyonhangsúlyozott érve mindig az volt, hogy a szüzesség úgyis „lehetetlen”. Egy Wolfgang Reissenbusch nevű, egyébként jelentéktelen szerzetesnek is azonnal levelet írt amikor megtudta, hogy ingadozik és megírása után a levelet még nyomdába is adta, hogy minél több pap olvashassa. Ebben a levelében ilyen kitételek foglaltatnak (a levél kelte 1525. március 27): „A szüzesség ép oly kevéssé áll hatalmunkban, mint a csodatevés”. „Aki egyedül akar maradni, az dobja el magától az ember nevet és bizonyítsa be, hogy angyal vagy szellem” stb. Honnan tudhatta mindezt Luther máshonnan, mint magáról? Mikor ezt írta, már nyolc éve szakított az Egyházzal, de még mindig nem házasodott meg, elhihetjük-e tehát, hogy ilyen kijelentések hangsúlyozása mellett még mindig “tisztaságban” élt? Hiszen maga hangsúlyozza, hogy ez csoda lenne s ehhez angyallá kellene lennie! (Kép: Bora Katalin szobra Ludwigshafenben.)
Igaz, hogy tett Luther ellenkező kijelentéseket is. Mikor pl. mainzi Albert azt üzente neki vissza, hogy miért nem házasodik meg maga is, ha egyszer mindenkit arra nógat, Luther azt felelte, hogy ő magát nem érzi házasságra alkalmasnak és ha kötne is házasságot, csak „józsef-házasságot” kötne; ugyanez időtájban pedig egyik prédikációjában azt mondja, hogy nem kívánja a házasságot, noha alkalmasnak érzi magát rája. Mindezek azonban teljes ellentétben vannak előbb idézett kijelentéseivel és mivel mégis nővel élt, mégpedig éppen nem józsef-házasságban, hiszen hat gyermeke született, inkább arra kell gondolnunk, hogy bizony ő sem volt teljesen ment attól a bizonyos fentebb annyira elitélt „sunyiságtól”.
Az sem vet valami előnyös fényt Luther „erkölcsösségére", hogy mikor már házas volt, az ellátáson nála lakó szökött apáca, Truchsess Rozina, gyermeknek adott életet s minden tiltakozással szemben makacsul azt állította, hogy gyermekének Luther az apja. Luther tagadta a dolgot. Mi nem állítjuk, hogy az volt igaz, amit Truchsess Rozina oly makacsul állított, nem pedig, amit Luther éppoly makacsul tagadott, de viszont akkor meg kell említenünk azt is, hogy VI. Sándor Farnese Júliával való bűnös viszonya sem kétségtelenül történeti tény. Mert az, hogy mikor a szép Júlia az ellenség fogságába esett, VI. Sándor azonnal gondoskodott a kiszabadításáról, még nem bizonyítja, hogy bűntársa volt. És ha VI. Sándor egyik levelében bosszankodását fejezi ki Júliának Rómából való elutazása miatt, ez is legfeljebb azt bizonyítja, hogy érdekelte, de nem azt, hogy vétkezett is vele. Hiszen ez egyébként Júliától is függött, nemcsak VI. Sándortól, s mivel Júlia nemcsak igen szép volt, hanem a legelőkelőbb római családok egyikéből származott, bizonyára egy kis női büszkeség is volt benne; viszont az akkor már hatvan éven felüli VI. Sándor valami túlságos vonzó hatással nem lehetett rá. Mi azonban VI. Sándor pápának Farnese Júliával való bűnös viszonyát, mint tényt, mégis elismertük. A pápához tehát szigorúbbak voltunk, mint Lutherhez, akiről elhittük, hogy Bora Katalinon kívül más nővel nem vétkezett. Tudvalevőleg történeti adat van arra is, hogy Luther vérbajos volt. Igaz, hogy csak egyetlen adat van erre, de ez meglehetősen nyomós: Wolfgang Rychardus orvosnak 1523. június 15-én kelt levele, melyet Magenbueh Jánoshoz írt. Ugyanis Luther betegségében egyik bizalmasa, Aprolius (igazi nevén Eberlin János hitehagyott ferencrendi szerzetes) orvosi tanácsért fordult Wolfgang Rychard ulmi orvoshoz, körülményesen leírva Luther betegségét.
Az orvos, aki szintén nagy tisztelője volt Luthernek, válaszul írta a kérdéses levelet. Aprolius levele nincs meg, de meg van az orvos válasza s ebben többek között ez foglaltatik: „Ha pedig emellett a szifilisz okozta fájdalmak zavarják az alvást („et si cum hoc dolores mali Francie somno impedimento fuerint”), ez meg ez a teendő. Bajos elképzelni, hogyan gondolhatott volna ez a Luther-tisztelő és Luther ápolójának orvosi tanácsot adó orvos arra, hogy esetleg a vérbaj okozta fájdalmak az okai Luther álmatlanságának, ha neki erről az orvosi tanácsot kérő levélben említést nem tettek.
Egyáltalában nem akarjuk ezen egyetlen történelmi dokumentum alapján Lutherről, mint biztosat állítani, hogy vérbajos volt, csupán a tényt hozzuk fel. Sőt Luther javára még azt is megemlítjük, hogy abban az időben az ártatlanul szerzett szifilisz gyakoribb volt, mint napjainkban. Van azonban VI. Sándor erkölcsi életében még valami, ami neki határozottan becsületére válik. Sőt bizonyos tekintetbon rokonszenvessé teszi s melyben Luther vele egyáltalában nem versenyezhet, s ami bizonyítja azt a fentebbi állításunkat, hogy VI. Sándor nem azzal a kimondott rosszhiszeműséggel szenteltette fel magát papnak, hogy nőtlenségét úgysem fogja megtartani.
VI. Sándor egyáltalában nem volt cinikus, megátalkodott bűnöző. Nem elvből vétkezett, sőt nem is bűnbánat nélkül. Nem élvezte zavartalanul a bűnt. Volt érzéke a nemes, szép és jó iránt is s emiatt nem egyszer megutálta bűnös életét és miatta önmagát, sőt nem egyszer erőfeszítéseket is tett, hogy a bűnök kötelékeiből kiszabaduljon. Kétségtelen ez pl. közvetlenül pápává választása után. Törekedett a pápaságra, sőt kíméletlenül törekedett rá, de mikor skerült a törekvése és elérte vágyai netovábbját, meghatódott, magába szállt s elhatározta, hogy megváltoztatja eddigi életét és ezután úgy fog élni, mint egy pápához illik. E célból még az olyan hőn szeretett gyermekeitől való örök megválásra is elhatározta magát, mert — úgy látszik — felismerte, hogy míg azok a környezetében lesznek, nem tud igazán papi életet élni. Kétségtelen történeti tényként állapítható meg, hogy pápasága legelején minden gyermekét messze távol magától, Spanyolországba akarta elhelyezni. Egyenként felsorolhatnám az ezt bizonyító adatokat, csak helykímélés szempontjából tekintek el tőlük. Apai szeretetének nagysága (s bizonyára a maga könnyelműsége és akaratgyengesége miatt is) azonban a dologból nem lett semmi. Így VI. Sándornak egy magában véve nemes és tiszteletreméltó dolog: az apai szeretet okozta vesztét.
