LUTHER ÉS VI. SÁNDOR A NEMI ERKÖLCS TEKINTETÉBEN 2
A reneszánsz korban csak azért volt még a pápa is olyan romlott, mert a társadalom még sokkal de sokkal romlottabb volt. Jellemző bizonyítéka ennek, hogy mikor II. Pius pápa 
1459-ben Ferrarába ment, s a környékbeli olasz uralkodók — szám szerint heten — összejöttek ott fogadására, mind a hét megjelent fejedelem törvénytelen származású volt. Pedig tudvalevő, hogy a törvénytelen gyermek a jog és törvény szerint tulajdonképpen nem is követhetné a trónon az apát. „Itáliában a mi időnkben — írja Aeneas Silvio Piccolomini is (aki egyébként azonos a fentnevezett II. Pius pápával) — nagyrészt házasságon kívül szülöttek uralkodnak.”
Aki VI. Sándor megítélésében ezeket az állapotokat — a kor feneketlen romlottságát, melyben élt —, nem veszi tekintetbe, a legnagyobb igazságtalanságot követi el és a történelmi érzék teljes hiányáról tesz tanúságot. Luther mentségére ilyesmit aligha hozhatunk fel. Luther nem nevelkedett a reneszánszkor feslett és rothadt Itáliájának főúri és uralkodói társadalmában. Hogy az ő Németországában és az ő szegény paraszti köreiben egész más világ volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy mikor még szerzetes korában egyszer Rómába került, elámult az ott tapasztalt romlott erkölcsökön. Mindezekről neki eddig sejtelme se volt. Őt tehát — ha igazságosak vagyunk — szigorúbban kell megítélnünk, mint VI. Sándort. Igen, de Luther nyíltan és férfiasan tette, amit tett — mondhatná valaki — ő ugyanis levonta lépéséből a logikus következményt és nyíltan levetette a barátcsuhát. 
VI. Sándor nem így tett; ő nem volt ennyire jellemes! Ő egész életén át képmutatóskodott és sunyiskodott. Élvezte a világi élet örömeit és előnyeit, a papi, bíborosi és pápai befolyást, pénz és hatalom minden előnyét, mindezt megtartva, élvezte. Ez az, ami őt különösen visszataszítóvá teszi és ami miatt jellemben Luther mögött messze elmarad.
Hát ami a „sunyiskodást” illeti — felelem én, ezt éppen nem lehet VI. Sándor szemére vetni. Ő bizony meglehetős nyíltan csinálta, amit csinált. Gyerekeit soha senki előtt nem titkolta — kora romlottsága ezt lehetővé tette neki — azok apjuknak szólították és nevét viselték, ő a környezetében tartotta és gyermekeinek szólította őket.
Azután fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy Luther akkor, amikor a barátcsuhát levetette, nem előnyt, hanem terhet vetett le. Nem vonható kétségbe, hogy ő sokkal nagyobb úr lett a csuha levetése után, sokkal nagyobb jólétben, kényelemben és szabadságban (például Wittenberg városától ajándékba megkapta az egész ágostonrendi kolostort), sőt dicsőségben élt, mint akkor, mikor még szerzetesnek vallotta magát, mikor ugyané kolostorban egy kis cellával kellett beérnie. Már pedig terhet előnnyel, szolgaságot függetlenséggel, szegénységet jóléttel, ismeretlenséget dicsőséggel felcserélni, bizony tán nem dicsőség, nem érdem. Ha Luther Bora Katalinnal viszonyt folytatva is megmaradt volna továbbra is szerzetesnek, akkor három fogadalma, három keserves terhe közül egyet, a tisztaságot, vetette volna le, de a másik kettőnek, a szegénységnek és engedelmességnek jármát tovább is viselte volna. Hogy Luther mind a hármat egyszerre vetette le magáról, ez csak nem érdeme vagy dicsősége?
Aztán: ha valaki nyíltan és minden képmutatás nélkül követi el bűnét, abból még igazán nem következik, hogy kisebb a bűne, vagy kevésbé ellenszenves lenne a cselekedete, mint annak, aki ugyanezt a bűnt sunyin, alattomban, titokban követi el. Sőt! Kisebb bűnös az aki sunyin, alattomban, titokban lopja el a pénzemet, amikor nem látom, mint az aki egyenesen és „jellemesen” torkon ragad és nyílt erőszakkal kapja ki a kezemből. Kisebb bűnösnek tartom azt a férjet aki titokban, sunyin csalja meg a feleségét, gondosan vigyázva, hogy az asszony meg ne tudja, mint az aki nyíltan, felesége szemeláttára viszi oda bűntársát a lakásba, s addig amíg az ott van, a feleségét egyszerűen és nyíltan kirúgja.
Aki sunyin vétkezik az megszegi a törvényt, de a törvényről elismeri, hogy törvény és szégyelli is, mert megszegi. (Éppen ez a sunyiság bizonyítja a szégyent és a bűntudatot.) Aki nyíltan és tüntetőleg követi el ugyanezt a bűnt, az nem csak gyakorlatban, hanem még elméletben sem ismeri el az erkölcsi rendet s még azt sem hajlandó megengedni, hogy neki szégyenleni, bánni vagy megjavulni valója van. Az előbbi emberi bűn, az utóbbi sátáni. Az előbbiek csak önmagukat teszik tönkre, az utóbbiak a közerkölcsöt és a társadalmi rendet is.
Hogy tehát Luther „becsületes nyíltsággal” szakított „a középkori erkölcsi törvénnyel”, az éppen nem válik becsületére akkor, ha a „középkori erkölcsi törvény” helyes volt. Nem azon van ugyanis a lényeg, hogy Luther hogyan csinálta azt amit csinált, hanem, hogy mi volt az, amit csinált. Ha rosszat csinált, akár sunyin, akár nyílt egyenességgel tette, egyformán el kell érte ítélnünk. Pedig kétségtelen, hogy Luther „megházasodásával” rosszat csinált.
Luthert az ő Bora Katájával katolikus templomban nem eskették meg. Lutheránus imaházban sem esküdött meg vele soha, sem a viszony megkezdésekor, sem később, utólag. A polgári házasság akkor még ismeretlen dolog volt, hiszen azt 250 évvel később csak a (szabadkőműves ihletettségű) francia forradalom találta ki. Luther „házasságát” tehát még az se tekintheti házasságnak, akinek egyébként maga a polgári házasság elég volna. Nem mentheti fel azonban Luthert az erkölcstelenség vádja alól még az sem, aki arra a túlzó álláspontra helyezkedik, hogy egy férfinek és egy nőnek a viszonya még akkor is törvényes és megengedett, ha minden egyházi vagy állami formaság mellőzésével, tisztán a kettejük magánügyeként kezdik el az illetők. Luther ugyanis, mint szerzetes megesküdött, hogy a házasságról és mindennemű tudatos érzéki gyönyörről egész életére lemond. Ezért semmiféleképpen se volt joga „házasságot” kötni (mai szóval „párkapcsolatot” folytatni).
Mivel kétségtelen, hogy tisztasági fogadalmát kényszer nélkül, önként és meglett érett fejjel tette le, megtartása alól egyedül azon címen lehetne mentesíteni, hogy az, amire kötelezte magát, lehetetlen. Lehetetlenre ugyanis senki sincs kötelezve. Luthernek azonban ezen lehetséges mentségét se fogadhatjuk el, mert ha elfogadjuk, egyszer s mindenkorra koporsóba tettük a földön a nemi erkölcsöt. Belefektettük az erkölcsöt a sírba még akkor is, ha nem is minden emberre, hanem csak egyes emberekre vonatkozólag fogadjuk el a nemi megtartóztatás lehetetlenségét, de e lehetetlenség megállapítását természetesen magára az illető egyénre bízzuk, mert hiszen Luther is maga állapította ezt meg magáról. A dolog természeténél fogva ezt nem is állapíthatja meg más, mint az illető maga. Ha ugyanis ezt az engedményt megtesszük, meg kell engednünk a házasságon kívüli nemi életet a 25-35-40 éves férfiak azon százezreinek, akiknek a mai társadalom nem adja meg a lehetőséget arra, hogy családot tarthassanak el s mindazon nők százezreinek is, akik ugyanezen ok miatt nem tudnak férjhez menni, feltéve, hogy a megtartóztatás „lehetetlenségét” érzik (és melyik nem érzi?). De megengedettnek kell mondanunk ugyanezt azon hason korú férfiaknak és nőknek is, kiknek az anyagi lehetőségei engednék a házasságot, de keresetük szüleik eltartására, vagy árván maradt kisebb testvéreik felnevelésére kell. Esetleg amiatt tartózkodnak a házasságtól, mert nem akarják tovább plántálni azt a betegséget, amelyet ifjúkori eltévelyedésük alkalmával szereztek. Meg kell engednünk még a házasságtörést és — esetleg talán egy egész sereg gyerek nevelésének kárára — a válást is mindazoknak, akik hitvestársuktól elhidegültek és harmadik személy iránt lobbantak „ellenállhatatlan” szerelemre, végül egyáltalán nem szabad követ dobnunk túl kulturált társadalmunk homoszexuálisainak mind vészesebben szaporodó tömegére se.
Látjuk hova jutunk el akkor, ha Márton barát mentségét elfogadjuk, s őt az erkölcstelenségtől ünnepélyes fogadalma ellenére is mentesítjük azon a címen, hogy lehetetlenre vállalkozott.
Látjuk egyúttal azt is, hogy a szüzesség lehetségességében való hit, tehát a papi nőtlenség nem is annyira mellékes dolog, mint egyesek gondolják, hanem egyenesen a mai romlott kultúrfajok fennmaradásának alapja. Nélküle vége a földön az erkölcsnek.
