LUTHER ÉS VI. SÁNDOR A NEMI ERKÖLCS TEKINTETÉBEN 1
Luthert a nemi erkölcsök terén hasonlónak látjuk VI. Sándorhoz. Van, amiben bűnét az övénél kisebbnek és van, amiben nagyobbnak találjuk.
VI. Sándor csak pap volt, Luther szerzetes. Mindketten hűtlenek lettek hivatásukhoz. VI. Sándor külön fogadalommal nem kötelezte magát a szüzességre; Luther, mint szerzetes, esküt tett rá. VI. Sándor nem akart pap lenni. 25 éves korában rokonszerető nagybátyja bíborossá teszi, de csak azért, hogy rangot és úri megélhetést adjon neki. Azt, hogy egyúttal pap is legyen, nem kívánta tőle. Három évvel később meghal a jóságos pápa-nagybácsi. Utódjától, II. Piustól már dorgálást kap. Ekkor még csak 29 éves, 3 éve bíboros, de még nem pap. Kezdik szorítani, hogy vagy tessék felszenteltetnie magát és paphoz méltóan élni, vagy pedig a bíborosi rangról és jövedelemről lemondani. Húzza, halasztja a döntést ameddig lehet. 12 éven át sikerül is, de végül 37 éves korában végleg döntenie kellett. Ő a pappá szentelést választotta. Ez mindenesetre jellembeli gyöngeség, az ellenkezőhöz azonban oly jellembeli nagyság kellett volna, olyan önzetlenség és akkora becsület, amekkora száz között, tízben van meg. Ha az ember még fiatal, száz közül egyben, ha az ember már 37 éves, ezer közt talán egyben. De (mi várható) ha az ember már 12 éve élvezte a rang és nagy vagyon előnyeit, s a reneszánszkor élvhajhász, feslett és cinikus légkörébe születik és az ettől a szellemtől legjobban megmételyezett főúri társadalomban nevelkedik és él?
VI. Sándor tehát nem elvetemült volt, csak gyenge. Életkörülményei olyan helyzetbe sodorták, amelyben csak jellemóriások tudták volna a jobbat választani, így ez nem annyira gonoszságát, mint inkább gyengeségét mutatja. Még inkább enyhén kell megítélnünk, ha meggondoljuk, hogy nem kimondottan bűnös hátsógondolattal szenteltette magát pappá, hanem abban a reményben és azzal az elhatározással, hogy meg fog majd javulni, tisztességes papi életet fog élni. Ez ugyan nem sikerült neki, de hogy a jóakarat meg volt benne, vagyis hogy nem cinikusan élt a bűnben, hanem gyakran fel-felsajgó lelkiismerettel, az a következőkből kétségtelenül kitűnik.
Luther éppúgy megszegte szüzességi fogadalmát, mint VI. Sándor, illetőleg nem éppúgy, mert VI. Sándornak nem volt szüzességi fogadalma, mint neki. És Luthernek nem hozhatjuk fel mentségére mindazt, amit VI. Sándor mentségére felhozhatunk. Luther nem életkörülményeinek szinte kényszerítő hatása miatt került bele a papi rendbe, mint VI. Sándor. Ő hosszú, érett megfontolás után és apjának és barátainak ismételt és komoly óvása és lebeszélése ellenére, Isten iránti szeretetből kötelezte magát arra, hogy az érzéki gyönyörökről örökre lemond. Aztán ne feledjük, hogy Luther nem nevelkedett és élt a feslett reneszánszkor Itáliájának rothadt erkölcsű főúri köreiben. Amint hogy VI. Sándor abban nevelkedett, neki ez nagy mentsége. Mert igaz ugyan, hogy a bűn minden körülmények között bűn marad, de viszont az is bizonyos, hogy ha valaki Szodomában nevelkedett és ott járt iskolába, Isten és emberek előtt egyaránt enyhébb megítélésben részesül, mint a ki Sion szent hegyén élte le életét és mégis bűnbe süllyedt. Kortársaihoz és különösen azokhoz viszonyítva akikkel dolga volt, VI. Sándor egyáltalán nem látszik erkölcstelen embernek. A nápolyi királyok (akár Ferrante, akár utóda Alfonso, kinek egyik törvénytelen fia vette el másodszor VI. Sándor leányát, Lukréciát), a Mediciek Firenzében, a Sforzák Milánóban, az Esték Ferrarában, a Dogék Velencében nem érték el még VI. Sándor erkölcsi színvonalát sem. A Medici család legnagyobb alakja, a híres Lőrinc is, erkölcstelenebb volt VI. Sándornál, sőt látni fogjuk, hogy magyar kortársa a mi dicső Mátyás királyunk, se volt különb nála, hiszen az ő ivadéka (Corvin János) az egyetlen fattyú, aki szerepel a magyar történelemben. Legnagyobb ellenfele VIII. Károly francia király, aki hadsereggel ment Itáliába, hogy VI. Sándort letaszítsa a trónról és „megreformálja” az Egyházat és akit Savonarola, mint az Isten emberét üdvözölt és akiről később még bővebben lesz szó, szintén még VI. Sándor erkölcseinek is mélyen alatta állt. Mikor hazamentében az olaszok a poggyászát zsákmányul ejtették, többek közt megtalálták ott azoknak az olasz hölgyeknek arcképét is, kik hadjárata folyamán kegyeikkel kitüntették, s bizony e hölgyek arcképei egy hatalmas albumot tettek ki.
Otthon Parisban pedig várt rá a törvényes felesége!
Mikor egyszer a spanyol királyi udvarból is igen sürgették az Egyház megreformálását és a spanyol királyi követ uralkodója nevében szemére hányta VI. Sándornak, hogy vesztegetéssel került a pápai trónra s fiának, Juannak, meggyilkolása is az Isten büntetése volt bűneiért, VI. Sándor fölénnyel vágta vissza, hogy sokkal nagyobb joggal ül ő a pápai trónon, mint a spanyol király a királyin; ő azért lett pápa, mert megválasztották, őfelsége pedig fegyveres erőszakkal szerezte meg a spanyol trónt. Ami pedig Isten büntetését illeti — folytatta — őfelségéiket sokkal jobban megverte az Úr, mint engem, mert őket gyermektelenséggel sújtotta.
S e visszavágást meg is érdemelték a felségek, mert az Egyház megreformálásának követelését csak politikai okokból zsarolásra használták fel időnként VI. Sándor ellen, de mihelyt az érdekellentétek elmúltak, mindjárt nem volt semmi kifogásuk a pápa élete ellen. Bizony, ha az Egyház szolgái a legrosszabbak és magukban véve a legjogosabb kifogások alá esnek is a világ fiaival, a pénz és a hatalom birtokosaival és szolgáival akár jellemben, akár erkölcsben, akkor is könnyű szerrel fel tudják venni a versenyt.
