Párhuzam a legrosszabb pápa és a hitújító közt
Írta: PEZENHOFFER ANTAL (Budapest)
A szerkesztő előszava
1937. Római kat. hittanár, író, statisztikus 1893. május 21-én Zalaszentgróton született egy 11 gyermekes, közepes jólétben élő család 7. gyermekeként. A felnőtt kort heten érték el. A 4 fiú közül hárman választottak papi hivatást. Padányi /Pezenhoffer/ Sándor /1884-1945/ Inke plébánosa (akit 1945. március 31-én, nagyszombaton a falut elözönlő vörös horda haramiái kegyetlenül meggyilkoltak) és Dr. P. Kardas S.J. /Pezenhoffer/ József /1895-1983/ orvos, hittérítő, valamint írónk, Antal.
1916. május 21-én /23ik születésnapján/ Csernoch János hercegprímás szenteli pappá Esztergomban. 1916-1919-ig Érsekújvárott majd Párkányban káplán. 1919-1949-ig a Bp-i gr. Széchenyi I. Felsőkereskedelmi Iskola hittanára. 1949 és 1961 között az esztergomi érseki könyvtár igazgatója. 68 éves korában vonul nyugdíjba és 1973. augusztus 24-én visszaadja nemes lelkét Teremtőjének.
Érseki tanácsos, szentszéki bíró, a M. Statisztikai Társaság, valamint a Szt. István Akadémia tagja és sok egyházi és világi intézmény munkatársa, tanácsadója.
Főbb művei:
A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására /1922/.
A katolikus hit igazsága /l953/ 3 kötet.
A magyar nemzet történelme /1970/ a mohácsi vésztől napjainkig (13 kötet). Továbbá a Magyar Kultúra havi folyóirat "Pajzs és Kard" rovataiban közölt zömmel a katolicizmus védelmében irt többszáz értekezést, tanulmányt.
AZ ÍRÓ BEVEZETŐJE
A pápa és a hitújító, életükben semmiféle összeköttetésben nem voltak. Kortársak is csak féligmeddig, hiszen Luther csak 20 éves volt és messze állt még a közszerepléstől, amikor VI. Sándor már meghalt. Hogy mégis összeköttetésbe hozom őket, annak egészen más oka van.
Nincs közismertebb és általánosabban elfogadott dolog, mint hogy az egyházi állapotok a hitújítást megelőző időben rendkívül romlottak voltak és hogy a romlottság csúcspontját VI. Sándor pápának tizenegy esztendős gyalázatos uralkodása alkotja (1492-1503), de amennyit az egyházi élet akkori süllyedését a protestantizmus (általánosítva) hangsúlyozza, az már felülhalad minden mértéket és csak az Egyház egységének megbontása miatt, a lelkükben szükségképen mindig élő állandó lelkiismeretfurdalással lehet megmagyarázni. Ez az oka, hogy hittanításuk háromnegyed részben az egyháztörténet tanítására esik, egyháztörténettanításuk pedig nem háromnegyedrészben, hanem teljes egészében e tény hangsúlyozásában merül ki. Prédikációt aligha tudnak egyet is elmondani anélkül, hogy a pápaság e nagy romlottságára — ha csak futólag is — ki ne térjenek, legalább fele esetben pedig egész igehirdetésük erről szól. Dísznapjukon és főünnepükön, október 31én pedig tisztán annak élnek, hogy a stílus, a beszéd és írásművészet minden elképzelhető eszközével felidézzék és a napilapok révén az egész ország közönsége elé tárják azt a szellemi és erkölcsi sötétséget, azt a szánandó értelmi elmaradottságot és azt a mérhetetlen lelki romlottságot, mely a hitújítást megelőző időben a római Egyházat elöntötte, szembeállítandó vele azt a szívörvendeztető fényt, lelki emelkedettséget és erkölcsi tisztaságot, mely Luther fellépésével e borzalmak helyére lépett.
Pedig a való tényállás a katolicizmusra nem is annyira szégyenletes, és a protestantizmusra nem is annyira dicsőséges. Mert igaz ugyan, hogy az egyháziak erkölcsei a hitújítást megelőző időben igen mélyre süllyedtek, de nem a világiak és nem a hitújítók erkölcseihez viszonyítva. Azoknak erkölcseivel, akik az Egyház romlottságát oly kedvteléssel szokták emlegetni, még a reneszánszkori egyház is fel tudja venni a versenyt.
Hogy megmutassam, mennyire elérhetetlen erkölcsi magasságban áll Krisztus egyháza bármiféle felekezet felett, az a lehetetlen gondolat jutott eszembe, hogy az egyház szolgái legnagyobb elfajulásának idejét vessem össze a hitújítás legvirágzóbb idejével, kezdő korával, mikor még meg volt benne az eleven lendület és az élő hit. De még az egyház legnagyobb romlottságának idejéből is kiválasztom a legnagyobb szégyent, VI. Sándor pápa életét, a kezdődő protestantizmus nagynak tartott alakjai közül pedig kiválasztom éppen a legnagyobbat, a reformáció megalapítóját és főbüszkeségét: Luther Mártont.
Világos, hogy ilyen körülmények között nem várhatja az olvasó, hogy VI. Sándor erkölcsileg messze felette áll Luther Mártonnak, hiszen VI. Sándor kétségtelenül az Anyaszentegyház eddigi 261 pápájának a leggonoszabbika, Luther azonban nemcsak minden idők minden protestánsának legkiválóbbika, hanem még ennél is több: ő az egész protestantizmus megteremtője, képviselője és mintaképe. Hogy várhatnánk tehát józan ésszel, hogy VI. Sándor különb legyen, mint Luther, vagy akár csak, hogy versenyezhessen vele? Hiszen ha a gonosztevőket hasonlítanók össze a bírákkal, még akkor is kétségtelen, hogy a világ „legbecsületesebb” gonosztevőjét jobbnak találnánk, mint a világ leggonoszabb bíráját.
Hogy mi mégis párhuzamot merünk vonni VI. Sándor pápa és Luther, a katolikus egyház leggyarlóbb és legbűnösebb pápája és a protestantizmus örök büszkesége és a papok bűneinek legelkeseredettebb ostorozója között, mindenesetre igen nagy vakmerőségre vall. Kockázattal azonban nem jár, mert ha a romlottról kisül, hogy csakugyan romlott, annál mi sem természetesebb dolog; de ha a romlottság ostorozója is éppen olyan vagy majdnem gyarlóbbnak és bűnösebbnek találtatik, az már kissé furcsa eset lesz és megsemmisítő. Lássuk tehát azt a hírhedt, romlott pápát a modern tudomány világánál, de lássuk azt a híres botránkozót és korholót is. (folytatódik!)
