Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Apádat és anyádat tiszteld 1
Eljutottunk a negyedik parancsolathoz: Apádat és anyádat tiszteld! Az Úr lepergette előttem azokat a mozzanatokat, amikor életemben hálátlan voltam a szüleimmel szemben. Gyakran és iszonyatosan szidtam és átkoztam őket. Szemükre hánytam, hogy nem tudták azt nyújtani, amit a barátnőim megkaptak, miközben most láttam, hogy olyan lány voltam, aki egyszerűen semmit sem tudott értékelni, amit a szüleim áldozatok árán és fáradsággal nyújtottak a számomra. Odáig fokoztam a gyűlöletemet, hogy azt állítottam, hogy ez az asszony nem is az anyám, mert hozzám képest primitívnek tartottam.
Most azonban szörnyű volt számomra a vád, miszerint istentelen nő voltam, és mindent szétromboltam és negatívan befolyásoltam, aminek a közelébe kerültem. A legrosszabb az volt, hogy egész addigi életemben azt képzeltem magamról, hogy rendkívüli, jó és szent vagyok. Az Úr felvilágosított arról, honnan is volt a beképzeltségem, hogy a negyedik parancsolatnál nincs félnivalóm. Ez nem volt más, mint a tény, hogy a szüleimet életük utolsó éveiben, betegségeikben én fizettem az orvosokat és a gyógyszereket. Ez beleillett az életfilozófiámba, ahogy én a pénzt értékeltem.
Pénzzel engedelmessé tettem őket, és érdekeim szerint manipuláltam szegény szüleimet, akik persze csodáltak pénzemtől elvakítva, helyesnek és tiszteletreméltónak találtak. Én voltam az „egyetlen és minden”. És sajnos, ez a mammon alkotta szituációk azt is megengedték nekem, hogy szemtelen önkénnyel „megtapossam” őket. Nem tudják elképzelni, hogy korábbi viselkedésem, amit Isten irgalmából most felismertem, mennyire fájt. Látnom kellett, hogy apám mily szomorúan sírt, zokogott miattam és magatartásom miatt, mert minden gyengéje ellenére jó apa volt. Arra tanított, hogy dolgos, igyekvő legyek, és tisztességes életet éljek. Mert csak az juthat előre és viheti valamire, aki jól végzi munkáját, és aki a hivatásának él. De sajnos minden nevelési fáradozása ellenére, megfeledkezett egy kis részről, hogy lelkem is volt, ami így éhen halt. Egy nagyon fontos missziója lett volna a lánya számára, hogy példakép legyen a hit megélésében! E tekintetben teljesen csődöt mondott apám, aki nem vette észre, hogy a hívő tanúsága nélkül a hibák sorozatát követtem el, és végül belesüllyedtem a mocsárba.
Fájt nekem, amikor láttam, milyen nőcsábász volt az apám és boldog volt, amikor azzal henceghetett anyámnak és más embereknek is, hogy ő milyen „macsó”, mennyi nőt tudott elcsábítani. Ezenkívül túl sokat ivott és dohányzott. Ezekre a szenvedélyekre és rossz szokásokra még büszke is volt. Azt képzelte, hogy ezek a helytelen nézetek nem szenvedélyek, hanem ellenkezőleg, erények, amelyek őt végülis rendkívüli emberré teszik.
Már fiatalon láttam, amint anyám könnyek közt ült otthon, mert a papa megint más nőkkel kalandozott. Minél többször láttam, annál többször nőtt bennem a düh, a méreg és a kibékíthetetlenség. Láttam és megértettem, hogy életemben ezek a felfokozott érzések és ellenségesség a lelkemet lassan a spirituális halálba űzték. Megölték a lelkemet. Nagy méreg fogott el, amikor látnom kellett, hogy a papa a világ szeme előtt a legdurvábban megalázta a mamát.
Úgy kezdtem ez ellen védekezni, hogy zúgolódtam, győzködtem a mamát, és megpróbáltam befolyásolni. Ilyeneket mondtam neki: „Sose leszek olyan, mint te. Mert én nem fogok ilyet eltűrni a férjemtől. A társadalomban azért nem értékelik a nőket, mert olyan nők vannak, mint te, akik akaratlanul alávetik magukat a „macsók” kénye-kedvének, akiknek nincs méltóságuk és büszkeségük, csak megtört személyiségük van. A beképzelt férfiak az ilyeneken átgyalogolnak és semmibe veszik őket.”
A papának azt mondtam, amikor már idősebb voltam: „Jól jegyezd meg magadnak, hogy soha nem fogom megengedni egyetlen férfinak sem, hogy úgy kezeljenek, és úgy megalázzanak, mint ahogy te a mamával teszed. Ha megtörténne, hogy egy férfi hűtlen lesz hozzám és becsap, azt megbosszulom és a földbe taposom. Velem nem teszik meg, kedves papa!” Erre apa alaposan elpáholt és ordított: „Mit merészelsz? Mit gondolsz, ki vagy te, hogy így beszélsz velem?”
El se tudják képzelni, milyen durva volt az apám. Nem tudva tartani a szám, így válaszoltam: „Ha megversz is, ha megölsz is, akkor is kikérem magamnak. Esküszöm, ha úgy alakul, hogy férjhez megyek és megtudom a férjem hűtlenségét, akkor ezt nagyon csúnyán megbosszulom! Engem nem fog felmosórongynak nézni és megalázni.”
Ez az állandó ellenszenv, ez a harag betöltötte a gondolataimat és az agyamat, lassan megmérgezve a lelkemet és a jellememet.
