Amikor olyannyira megpróbáltatott szentünk türelme és alázatossága, harminchat éves volt és bizony, most következett élete második nagy fordulata! Gyógyulásának, lábadozásának idejét a Nápolyi Királyság, Scala nevű hegyi városkában töltötte, az Amalfi-öböl felett. Polgári ismerősei itt már voltak bőven, úgyhogy lábadozásában voltak segítői és kisebb-nagyobb sétákra elkísérték a gyönyörű környéken.
Itt megismerhette a hegyi pásztorok és parasztok egyszerű életét, mérhetetlen elhagyatottságát, akik papot szinte soha nem láttak, noha a püspöki székhely mindössze két óra járásnyira volt a vidéktől. Ekkor döbbent rá arra a mély szakadékra, amely a gazdagokat és a szegényeket egymástól elválasztotta. Még a kisebb földbirtokosok is saját papot tartottak, ugyanakkor a szegény falusi nép lelkipásztorok nélkül volt. A felismerés annyira elszomorította, hogy aludni sem tudott. Napfelkelte előtt, segítői tudta nélkül kiment a hegyekbe, hogy kiszellőztesse a fejét és rózsafüzérezzen. A 
felkelő Nap – a hajnal szép sugara – lenyűgözte gyö-nyörűségével. Égi Anyját vélte hallani: "Ne csüggedj fiam! Tűz, amely a szere-tet által bensőleg ég szívedben, tőlem van, és ez erőt ad neked a győzelem-hez!"
Keményen elha-tározta, hogy amint teheti, megpróbál segíteni ezen az istentelen nyomorúságon. Hosszas gondolkodás és imádság után ő ‒ aki korábban nagyvárosi lelkipásztor volt ‒ úgy határozott, hogy az alakuló szerzet egyik rendeltetése, a vidék elhagyatott népének lelki gondozása lesz.
Az alapítás bonyolításában legjellemzőbb volt Alfonz cselekvésmód-jára, hogy sohasem teljesen kidolgozott tervekkel lépett elő, hanem nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak megfelelően cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte. Így például amikor kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek gyakran teljesen műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy számtankönyvet és egy kis olasz nyelvtant, hogy az alapismereteket is megszerezhessék. Első alapítása a vádaskodások, ellenségeskedések miatt szétesett, de végül megalapította az Isteni Megváltó Misszionáriusai, ismertebb nevén redemptorista szerzetet, amelynek célja a legelhagyatottabb gályarabokkal, börtönben lévőkkel, szegény földművesekkel való foglalkozás. Az embereket elsősorban népmissziókkal akarták Istenhez vezetni. Sorra járták a helységeket, egy-egy faluban tíz-tizenkét napig is elidőztek. Prédikációkat tartottak életkor, nem és állás szerint, majd a gyóntatószékben tétették meg az emberekkel a személyes Isten felé való fordulást. A frissen megtérteket azonban nem hagyták magukra, hanem egy-két hónap múlva visszatértek lelki fejlődésüket megszilárdítani. A kor cikornyás stílusa helyett egyszerű beszédeikkel nyerték meg az embereket Istennek. Korukat megelőzve szorgalmazták a gyakori szentáldozást és a csendes szentséglátogatást. Így alakult meg 1732-ben a Redemptoristák, a Isteni Megváltó Misszionáriusairól nevezett (eredetileg) papok társulata. 
A Kongregációt 1749-ben, a Redemptorista rendi szabályzatot pedig 1750-ben hagyta jóvá XIV. Benedek pápa. Ezt követően, hamarosan ‒ különösen amikor Hofbauer Szent Kelemen az északra fekvő országokba is elvitte a rendet ‒ az Egyház legnagyobb újkori férfi szerzetévé fejlődött, amely mind a mai napig tevékenykedik, főleg népmissziókban és lelkipásztorkodásban.
Női ágat is alapítottak, amely a szemlélődő életformával a missziók imahátterét biztosítandó. Ezek az apácák, akik a Redemptorisszák nevet viselik, számbelileg jóval kevesebben vannak a férfi rendnél, de kongregációjuk ma is széles körben elterjedt. A férfi ág tagjai is sok böjttel, éjszakai szentségimádásokkal támogatják az igehirdetést és a gyóntatást.
(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)
