Natália és Erzsébet
Minden népnek, nemzetnek és nemzedéknek megvan a maga történelmi és üdvtörténeti szerepe Isten tervében, így van ez a magyarsággal is! A „mennyei szereposztásban" Magyarországnak − talán azért is, mert maga az Istenanya az ország királynője −, kiemelkedő hivatás jutott a Szent Szűz emberiséget mentő világtervében, és ez az engesztelés.
Jézus mondja Natália nővérnek: „Magyarország engesztelő ország! Magyarország engeszteléséért kész vagyok az egész világon könyörülni! Amint a megváltás a betlehemi istállóból indult, úgy fog elindulni Magyarországról Nagy Művem: a bűnök eltörlése, a lelkek megszentelése, a sátán letaszítása!” „Magyarország nem pusztul, hanem tisztul!” − teszi hozzá a Szűzanya. (Mária Natália Naplója, forrásmegjelölés nélkül) Most, amikor egyenesen figyelmeztető jelenség, hogy Magyarországon mily feltűnő mértékben „felszaporodott” a látnokok száma, melyet ők maguk az Evangélium intelmeivel magyaráznak: „A végső napokban /.../ Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak.” (ApCsel 2,17) Az azonban vitán felül álló, hogy egyik sem „álmodott” olyan nagyságrendű − egyetemes − próféciát, mint Kovacsics Mária Natália a „Világ Győzelmes Királynője-” és Kindelmann Károlyné Erzsébet a „Szeretetláng” üzenetével! Nem kívánok itt párhuzamot vonni e két nagy misztikus között, de az figyelmeztető számunkra, hogy mindkettő Magyarország engesztelésében láttatja hazánk és az egész emberiség lehetséges jövőjét! (− Már ezen felismerés is el kellett volna, hogy gondolkoztassa a helyzetben lévőket!)
Magyarország hivatásbeliségét igazolni látszik e két nagy magánkinyilatkoztatás, mely sikeresen kiállta a „gamalieli idők" próbáját!
A fenti vélekedést nyomatékosítja, hogy egyik reveláció sem „érzelmi vallásosságból" vagy magas képzettségből eredeztethető, miként adott koruk társadalmi-politikai légköre sem volt veszélytelennek tekinthető. Mindkettőt akadályozta az államapparátus, miként az illetékes klérus értetlenkedése is. A Világ Győzelmes Királynőjeként kért Engesztelő Kápolna felépítésének elvetését például, Serédi Jusztinián hercegprímás a „jelen nehéz idők magyar egyházi helyzetére” hivatkozva vetette el, ezzel szemben a protestáns Horthy Miklós kormányzó, (minden tisztessége ellenére is, politikai rövidlátással) az ország anyagi nehézségeivel indokolta. A valóság ezzel szemben az volt, hogy csupán támogató szándéknyilatkozatukra lett volna szükség, úgymond a „szabad akaratuk kinyilvánítására”, hiszen az építkezés (munka és pénz tekintetében) az önkéntességre alapozott. Nem beszélve arról, hogy bármelyiküknek egyetlen napi reprezentációs kerete beindíthatta volna annak a kápolnácskának a megvalósítását, mely − minden értetlenségük ellenére is −, hirdethette volna Nagyasszonyunk oltalmát Magyarország Fővárosának egyik legmagasabb pontjáról! 
A már veszendő országban, 1944. december 8-án, megpróbálták a Szűzanya kérését megvalósítani, de már késő volt!
És hogy mit jelentett volna ha a Világ Királynőjének nemzetmentő kérése valóban teljesül? Csupán az elmaradásának iszonyatos hozadékából következtethetünk! Mindszenty hercegprímás ugyan kézbe vette az ügyet 1947-48-ban, kivizsgálta a forrást és a szándékot is, de sajnos már nem tudta megvalósítani az ateista-kommunista térhódítás és elkövetkező terror miatt. (Mert ugye, minden kornak megvannak a maga aktualitásai, melyet jobb nem „holnapra halasztani"!)
Az égi-földi párbeszéd bontakozása sajnos, Erzsébet asszony esetében is kis stílű akadályoztatásokkal kezdődött. Sőt, az üzenetek terjesztése igen nehéz és veszélyes volt, mivel a rezsim mindenütt és mindenben összeesküvést sejtett, ahol „ketten-hárman összejöttek”! Jóllehet, Isten érezhetően csodás oltalmát élvezte a Szeretetláng ügye, érvényre mégsem juthatott Mária Országában, mert az Úr tiszteletben tartotta azok szabad akaratát is, akik − ha nehézségek árán is, de tehettek volna −, ám nem tettek! Persze kérdés az, hogy mit nevezhetünk tehetetlenségnek, ellenségességnek, gyávaságnak, óvatosságnak vagy diplomatikus kivárásnak? Ez bizony az érintett személyek egyedi adottságának (gyengeségének, felkészültségének), lehetőségeinek és felelősségének a kérdése, melynek megítélése majd Istenre tartozik.
Mindazáltal el kell ismerni, hogy az ilyen ügyekben való óvatosság szükséges volt akkor is és szükséges ma is!
A kérdés az, hogy a hiteles magánkinyilatkoztatások − melyek az Evangélium fényében − korunk aktuális társadalmi és egyházi problémáira mutatnak rá, megérintik-e a döntéshozók szívét, és igyekszenek-e azt megvalósítani? Ez nyilvánvaló felelősséggel jár, de a szívből-lélekből való józan mérlegelést mindenképp meg kell tenniük!
Vajon, megépülhet-e végre az Engesztelő Kápolna?
