Bruno Cornacchiola teljes szívvel harcolt a Katolikus Egyház ellen. Különös gyűlöletet táplált a Mária-tisztelet, az Egyház és a pápa iránt, akit meg is akart gyilkolni. 1947. április 12-én megjelent neki a Szűzanya, és ez volt megtérésének kezdete.
A gyermekek extázisban
A lányka sietve oda is szaladt a barlanghoz és meggyőződött, hogy a barlangban nincs senki. Visszafelé jövet azonban hirtelen térdre esett, összekulcsolta kezeit és a barlang felé nézve ő is elkezdte mondogatni: „Bella Signora!” (Szépséges Úrnő!)
Apjuk teljesen elképedt és idegesen azt gondolta, hogy a gyerekei tán gúnyt űznek belőle. Magához hívta Carlót, aki még mindig a labdát kereste és megkérdezte tőle:
‒ Miféle játékot űztök ti itt, talán összebeszéltetek?
Ám a fiúnak csak annyi ideje volt, hogy rávágja: ‒ Nem! ‒ és máris térdre esve, ugyan olyan magasztosan ismételgette „Bella Signora!”
Cornacchiola ettől már kikészült és ingerülten felkiáltott:
‒ Na most aztán elég a hülyeségből, azonnal álljatok fel! – de a gyerekek meg se mozdultak a szavára.
Erre aztán dühösen megragadta Carlót és durván fel akarta állítani, de mintha egy több tonnás szobrot próbált volna megmozdítani. Ugyanezt próbálta a másik két gyerekkel is, de ők is mozdulatlanul és mozdíthatatlanul térdepeltek.
Ez a hihetetlen esemény egészen megrémisztette az apát. Úgy érezte, mintha rontás érte volna a gyermekeit. Azt hitte, hogy talán valami varázsló vagy katolikus pap van a barlangban, aki meghipnotizálta őket.
Kiabálni kezdett, hogy hagyja el a barlangot akárki van is ott, de csak saját hangjának üres visszaverődése volt a válasz.
Ekkor Cornacchiola berohant a barlangba, hogy öklével űzze ki a rejtőzködőt. A barlang azonban üres volt, poros, ürüléktől mocskos és szemetes. Még egyszer megpróbálta a térdeplő gyerekeket lábra álltani, de lehetetlen kísérlet volt. 
Kétségbeesésében segítségért kezdett el kiabálni – de senki nem válaszolt. Elkeseredve visszatért a térdeplő gyerekekhez, akik összekulcsolt kezekkel egyfolytában ugyanazt ismételgették, mintha transzban lennének: „Bella Signora! Bella Signora!...” (folyt.köv.)
