Egy évszázadon át próbálták a Lourdes-i jelenések ellenségei elhitetni az emberekkel, hogy a "jelenések", mint olyanok nem léteznek, Lourdes csupán vallási fanatizmus helye, a katolikus papság által szervezett csalás és illúzió. De voltak akik készséggel meghajoltak az isteni csodák ténye előtt. Ilyen volt Alexis Carrell!
1895-ben megjelent egy cikk a „Civilta Catolica” című lapban, melynek írója azt az ellentmondást fejti ki, hogy hasonlóan a Sátánhoz, aki önmagának ellentmondva végső soron hozzájárul Isten dicsőségéhez, úgy Zola a könyvében hirdetett szbdkmves eszmékkel is növelte a Lourdes-i Szűzanya kultuszát.
Zola gúnyos művének megjelenése után ugyanis egyre több tudósító és újságíró ment Lourdes-ba, többek közt hitetlenek, gúnyolódók, cinikusok. És csak ott, a helyszínen ismerték fel a nyilvánvaló csodákat, melyek gyakran a szemük láttára következtek be. Sokan közülük megtértek, amikor tudatosult bennük Isten szeretetének titokzatos nagysága. Így történt ez (az előző posztokban szereplő) a későbbi Nobel-díjas professzorral Alexis Carrellel is. Aki hitetlenként 1903-ban érkezett Lourdes-ba betegkísérőként. Ám tüdőbajos, haldokló páciense Marie Ferrand az Oltáriszentséggel való áldás után a szeme láttára gyógyult meg.
Ez az esemény elég volt egy tisztességes orvos professzornak, hogy felismerje, Isten a tudományos megismerésen és megértésen túl helyezkedik el, s a Hozzá vezető egyetlen út az imádságos, Evangélium szerinti élet. Így írt: „Az értelem homályán keresztül vágyakozó szeretettel jutunk el Hozzá. Csak ekkor tapasztalhatjuk meg Isten odaadó szeretetét, mely leginkább a művészek vagy a szerelmesek érzéseihez hasonlítható”.
A Lyoni egyetemen, ahol dolgozott, azonban nem tudták elfogadni Carrel életszemléletének ily radikális változását. Felettesei elbocsátással fenyegették ha nem változtat nézetein. Carrel azonban hajthatatlan volt, hitét ugyanis élete legnagyobb kincsének tartotta. Az egyetemen felmondott, Kanadába majd New Yorkba repült, ahol a Rockefeller Intézetben fényes tudományos karrier várt rá, melynek csúcspontján, 1912-ben, Nobel-díjat kapott.
Ezzel szemben bár Émile Zola is látta a kétségtelen csodát, mégsem hitt! Kézenfekvő a következtetés, hogy bár a hit kegyelme Isten ajándéka, de csak akkor hat a lélekre, ha azt az ember jóakaratúan el is fogadja! Csak a jóindulatú emberek érthetik meg ezeket a jeleket, mint amilyen Alexis Carrelis volt. Aki nem nyitott az igazságra sosem fogja megérteni. Róluk szólnak Isten szavai. „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük... Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak”.
És ezért „Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal.” (ld. Róm 1,18-22). Mindezek fényében érthetővé válnak a Szentírás szavai: „Hol van a bölcs? Hol van az írástudó? Nemde megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? Mivel ugyanis a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent (...) ezért, a világ szerinti oktalanokat választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ előtt gyönge, azt választotta, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.” (1Kor 1,20; 27-29)
(M.P.) (Forrás nyomán)
