A tudomány csődje
Carrel sokáig küzdött önmagával és tudományos meggyőződésével ezen eset a kapcsán. Töprengéseinek egy állomását tükrözi ez leírt gondolata: „Ha zarándoklatok nem volnának, ki kellene őket találni.”
Ez értékes bepillantást enged egy nagy tudós értelmének vagy inkább lelkének tekervényes rejtekébe, aki végül is nem tudta, hogy mit tegyen. Egyrészt kész volt elismerni a tudomány teljes csődjét, hiszen nem tudott mit kezdeni egy hirtelen gyógyulással, amely szigorúan vallásos keretben történt. Másrészt, nem annyira tudományos, mint inkább filozófiai és lelki okokból, vonakodott a gyógyulást csodának tartani. Néhány hónappal lourdes-i látogatása után részletesen megírta tapasztalatait egy elbeszélésben, megváltoztatott nevű szereplőkkel.
Lelki kétségei miatt és tudományos környezete rosszallásától tartva ezt a művét nem adta ki életében, csak halála után öt évvel, 1949-ben jelent meg nyomtatásban az „Utazás Lourdes-ba”.
Carrelen kívül más orvostudósok is tanúi voltak a lourdes-i csodás gyógyulásoknak. Ő azonban nemcsak kiemelkedő volt közöttük, hanem olyan valaki is, aki tapasztalatát intellektuális és spirituális drámaként fogta fel, amelyre nem számított. Beszámolója egyedülálló a Lourdes-ról szóló hatalmas irodalomban. 1905-ben, kizárták a francia orvosi karból, mert megállapította orvosként, hogy egy áttétes tbc-s beteg csodás módon meggyógyult Lourdes-ben.
A szakmai mellőzöttség miatt Alexis Carrel Kanadába, majd az Egyesült Államokba ment, ahol 1906-tól New Yorkban dolgozott. A következő négy évben sikeres szívátültetéseket végzett kutyákon és majmokon. (Ezek tették lehetővé fél évszázaddal később, hogy ugyanezeket az operációkat embereken is elvégezzék, miután megoldották a beültetett szerv kivetésének problémáját.) 1912 elején Carrel bizonyította, hogy életben lehet tartani egy kis szövetet, amelyet egy csirkeembrió szívéből metszettek ki.
Mélységesen meg volt lepve, amikor 1912. október egyik napjának reggelén egy New York-i napilapban azt olvasta, hogy megkapta az orvosi Nobel-díjat. Amerika mint saját fiát ünnepelte.
Carrel diadalmasan visszatért Franciaországba, mely egykor nem ismerte el őt. Érdeklődése továbbra is munkájára összpontosult, de emellett a lourdes-i csodákkal is foglalkozott. Többször visszatért a kegyhelyre.
A második gyógyulás, amit orvosként követett, egy tizennyolc hónapos gyermekkel történt, aki vakon született és hirtelen visszanyerte látását. Ezt nem lehetett az autoszuggesztió számlájára írni.
Az első világháború idején mint katonaorvos szolgált a francia hadseregben. Ott fejlesztette ki azt a sebmosás-oldatot, ami súlyosan sebesült katonák tízezreinek mentette meg az életét. Háború utáni tudományos munkásságának kiemelkedő eredménye volt a szívpumpa kifejlesztése, amely nélkülözhetetlen lett a szívsebészetben és a szervátültetéseknél.
1935-ben jelent meg híres könyve, L’ homme cet inconnu (Az ismeretlen ember) amely majdnem egymillió példányban kelt el, és tizennyolc nyelvre lefordították. Ez újabb állomás az ő lelki-gondolati fejlődésében: elismerte, hogy a keresztény erények szükségesek ahhoz, hogy az ember fennmaradjon és fejlődjön, de vonakodott bármelyik erénynek is valódi természetfeletti eredetet tulajdonítani. Úgy vélte, minden jó a Természettől származik, amelyet szinte misztikus dicsfénnyel ábrázolt. A Természet jelenségei közé sorolta a rendkívül hirtelen gyógyulásokat. Reménykedett, hogy a tudománynak valamilyen új formája később majd megmagyarázza a csodákat.
A második világháború idején megpróbálta enyhíteni a háborús szenvedéseket. 1942-ben már ezt írta naplójába: „Hiszek az Isten létezésében, a lélek halhatatlanságában, a kinyilatkoztatásban és mindabban, amit a Katolikus Egyház tanít, az áldozatról szóló csodálatos tanában, ami annak lényege”.
"Drága Szent Szűz, Te könyörületes vagy azokhoz, akik alázattal fohászkodnak Hozzád, oltalmazz meg engem. Hiszek Benned. Fényes csodával válaszoltál kételyeimre. Még nem látok tisztán, még kételkedem. De leghőbb vágyam és minden igyekezetem legfőbb célja, hogy higgyek."
"Mennyire vakok az értelmiségiek. Eddig én magam sem láttam tisztán... Jelenkori civilizációnk végtelen nagy tévedése, hogy az értelmi és a társadalmi fejlődésnek adtuk meg az elsőbbséget... Szeretnénk tudni az élet értelmét. Képtelenek vagyunk az életünket irányítani, ha nem tudjuk, mit jelent az élet és mit jelent a halál." (Napló, 1940. 12.16.)
"A hit válasza... Összehasonlíthatatlanul kielégítőbb, mint a tudományé." (Gondolatok az életmódról)
Halála előtt néhány nappal, 1944-ben pedig ezt mondta egy ismerősének: „Amikor valaki saját halálához érkezik, felfogja az összes dolog semmiségét. Híres lettem. A világ rólam és munkámról beszélt, mégis csak gyermek vagyok az Isten előtt, méghozzá egy szegény gyermek”.
(Alexis Carrel: Utazás Lourdes-ba. Kairosz Kiadó, 2004. Az összefoglaló Jáki Szaniszló bevezető tanulmánya felhasználásával készült.)
Forrás
