Tizennyolcadik és utolsó jelenés: 1858. július 16. péntek
Bernadettet, majdhogy-nem elfeledték (annyi volt a látnok és a lát-nokbotrány), ő aláza-tosan visszahúzódott és maximálisan kívül ma-radt a forrongásokon. Tiszteletben tartotta a kiadott rendelkezéseket és nem helyeselte, hogy a nép nekiment a torla-szoknak. Július l6-án, Kármelhegyi Boldogasz-szony ünnepén azonban (öt nappal a püspöki közbelépés után, amely helyreállította a rendet), úgy érezte, hogy az ellenállhatatlan erő újból húzza Massabielle felé. Miután még egyszer megvívta magában a harcot az engedelmesség és a vonzódás közt, melyet kibírhatatannak érzett, megtalálta a megoldást.
Este 8 órakor Lucile nagynénjével, titokba mentek oda. Egy kölcsön-kért sötét színű kámzsában felis-merhetetlenül, sietve elindultak a szürkületben, nem az Öreghíd felé, amely a Massabielle felé vezet, hanem ellenkező irányba, a jobb parton közelítve a barlang-hoz, ahol csoportok imádkoztak csendesen, térdelve. Ő arccal az eltorlaszolt barlang felé fordulva, távol letérdelt, meggyújtotta gyertyáját. Ez a láng a leszálló éjszakában, az itt-ott pislákoló többi fény között, nem volt feltű-nő. Végül még két kongreganista csatlakozott hozzájuk, csendben.
Alig hogy elkezdte rózsafüzérét, Bernadette kitárta két kezét, az örömteli meglepetés köszönő mozdulatával. Arca elsápadt és felragyogott. Majd egy idő után felállt. Vége. Ez az utolsó jelenés csendes volt, mint az elsők.
Az úton visszafelé, Bernadette csak annyit mond:
– Nem láttam se a deszkákat, se a Gave-t. Úgy láttam, hogy ott vagyok a barlangnál, nem messzebb, mint máskor. Nem láttam csak a drága Szeplőtelen Fogatntatást.
Az a "kicsi, kis fénylő asszony" nem jelent meg többet a Massabielle-i barlangnál, de az üzenetet, mely mindnyájunk közös kincse, megkaptuk az ő kiválasztott követén, Soubi-rous Szent Bernadetten keresztül.
Ezek után Bernadett tovább élte megszokott életét, a hitbeli növekedést, amely számára nem volt más, mint a napi feladatok hűséges elvégzése.
A tizennyolc jelenés alatt és után Bernadett a figyelem, csodálat és ellenszenv középpont-jában állt. Szüleinek sem volt könnyű a dolga, hiszen hogyan is tudták volna ők, a szegény emberek megvédeni gyermeküket és magukat a hatóságok zaklatásaitól?
Bernadett mindig hű maradt önmagához, egyszerű, őszinte és imádságos lelkületű maradt. A világi és egyházi hatóságok előtt mindig megőrizte a nyugalmát és elfogulat-lanságát a jelenések lefolyásáról tett beszá-molója alatt, s enyhe humorral, sőt ha kellett, határozottsággal lépett fel. Ezen időszak alatt érlelődött meg Bernadettben azon személyes elhatározás, hogy szerzetbe lépjen. Végül is a Nevers-i nővérekhez lépett be, mivel egészségi állapota nem engedte meg, hogy túl szigorú életvitelű rend tagja legyen. Maga így fogal-mazta meg döntését: "egyrészt szívesen gondozok betegeket, másfelől pedig, mert nem erőltetett oda senki.”
A jelenések utáni években sok zaklatást kellett elszenvednie Bernadett-nek: faggatták, vádolták, hisztérikus látnoknak tartották, sőt, amikor már belépett a Nevers-i zárdába, mesternője és főnöknője is gőgösnek, beképzeltnek vélték és emiatt sokfajta megaláztatásnak vetették alá.
Amikor a polgármester lezáratta a barlangot és annak környékét, az emberek kérelmezték Tarbes püspökétől, hogy nyittassa meg újra azt. A főpásztor azonban így válaszolt: "Csak a császár jogosult arra, hogy kinyittassa a barlangot. Lássuk, ki erősebb: Szűz Mária vagy a császár?" Ennek eldöntése azonban nem váratott sokat magára. (A mai látnokok intelmére: sok jelenés és üzenet olykor – még ha nem is kifogásolható – esetenként csak azért van, hogy eltereljék a figyelmet a valóban jelentős üzenetekről! A "kiváltságoltak" jó lenne, ha ezt is figyelembe vennék "üzeneteik" közzétételében!)