A Hajnal Szép Sugara

Akik mindenáron csodát várnak, meg is látják – de az nem az!
 
     A jelenésről visszajövet a meredek oldalon, Bernadette egy piros capuletes kislányra lett figyelmes. Ez a Eugénie Troy nevű baregesi lány már megpróbált hozzácsatlakozni a barlang felé menet is. Ugyanolyan korú, mint Bernadette. Beteg és kötés volt a szemén, mert nem bírta a fényt.
     A tömeg utat engedett neki. A két fiatal lány nevetve megcsókolták egymást, aztán Bernadette tovább ment. Közben mindenki a kislányt figyelte, aki felemelte a kötést, hogy Bernadettet nézze. A nappali fény, melyet nem bírt a szeme, most nem okozott neki fájdalmat. A tömegben azonban itt is ott is felkiáltottak:
– Csoda! Egy vak meggyógyult!  
     A hír villámgyorsan terjedt tova. A lányt Dutour ügyészhez vezették, hadd állapítsa meg a csodát, ám vonakodása és kétkedése botránkozást váltott ki.
     Peyramale készségesebbnek látszott, annál is inkább, mert a fiatal lány apja teljesen "odavolt".
A legkiábrándítóbb az a tény, hogy Eugénie Troy soha nem volt vak és továbbra is mérsékelt maradt a látása. Nagyon beteg volt, és a Lourdes-i út öröme erős illúziókat támasztott benne állapotára vonatkozóan, amelyeket szülei is magukévá tettek. Egyáltalán nem lehetett gyógyulásról beszélni. Ezt állapította meg Theil doktor is, akit sürgősen kiküldtek, hogy folytassa le a vizsgálatot. Peyramale csalódása később még csak erősebb lett, hiszen a fiatal lány a következő évben (1859 június 9-én) meghalt.  
     A plébános más ügyben is nyomozott. Csodákat meséltek ugyanis Bernadettnek a Piqué tanyán tett látogatásairól is, ahová egy kis beteg miatt járt. A gyerek Jean-Marie Doucet 9 éves volt. Nem tudott enni, mert a száját se tudta összezárni. Bernadette látogatásai után becsukta a száját és rendesen tudott enni. A plébános március 15-én egy káplánnal kiszállt oda és megállapította, hogy "jelentős a javulás". Ám a gyógyulás nem "radikális". Tekintve, hogy Bernadette a rendőrség egyre erősebb szorongatására abbahagyta a Piqué tanyai látogatásait, s a kis beteg szája ezt követőn épp úgy nyitva maradt, mint azelőtt.
Március 15-án szabályos kihallgatásnak vetették alá Bernadettet ahol kijelentette:
– Nem hiszem, hogy bárkit is meggyógyítottam volna és e szándékért semmit nem tettem. Nem tudom, visszamegyek-e még a barlanghoz.
     A rendőrség úgy vélte, hogy a probléma már nem annyira Bernadette, mint inkább az a tömeg, amely továbbra is áradt a barlanghoz. Az emberek egyre csak ittak a vízből, már pedig Pailhasson gyógyszerész "veszélyesnek" nyilvánította azt.
     A liberális sajtó azonban támadásnak indult:
Csalódás! ... Megszégyenültek a szegény hiszékenyek ... Sajnos sokan, nagyon későn értették meg, hogy viselkedésük nevetséges és határtalan hiszékenységük szánandó!
Az igazi csoda, a tömeg hiszékenysége, amelyet csalódásnak látványa nem tudott kijózanítani – licitált rá a Le Bagnérais, míg a L'Ere imperiale, a prefektus hivatalos orgánuma viszont egyenesen azon sajnálkozott, hogy rövid úton nem vetettek véget ennek az egésznek azzal, hogy "ezt a tizenegy esztendős úgynevezett szentet" (sic) – "mint nyilvánvalóan beteget, kórházba küldték volna".
     A naprakész jelenések szünete Bernadette számára pihenés volt, iskolába járt és készült első áldozására.
     (A mai látnokok intelmére: FELELŐSSÉG, FELELŐSSÉG! Az igaz látnokok kerülik a szereplést, sorsuk gyakran a porig való alázódás elfogadásával is jár. Ó mennyivel könnyebb névtelenül, rejtve, felelősség, kérdésfeltevések és számon-kérhetőség nélkül közzé tenni a "szózatokat"! Isten előtt azonban nincs rejtettség, Ő több kérdést is fel fog tenni az álprófétáknak és a válasz elől nem lehet majd álnév alá rejtőzni! Ugyan bizony, mit élhet meg majd az a lélek, akinek ezt mondaná az Úr: Nem szóltam hozzád és te a nevemben beszéltél hamis dolgokat! De szóltam hozzád papjaim által és te nem hallgattál meg! Gőgös lettél a saját szavaidtól és azt állítottad, hogy aki nem hiszi, arra én átkot mondok. Pedig én most sem teszem, íme magad mondtad ki magadra!)