Korszerű-e még a tízparancsolat?
Tóth Tihamér püspök (1889-1939) 75 évvel ezelőtt, máig aktuális kérdésekre válaszolt szentbeszédeiben,
melyet "összegyűjtött munkái" címmel a Szent István Társulat adott ki 1940-ben. Jelen szöveganyag
"A tízparancsolat I." című XIV. kötetben jelent meg. E poszt ennek alapján készült, kissé rövidítve.
A zárójeles beszúrások a szerkesztőtől! Forrás
(...) Az egyik napon egy utcasarkon összetöpörödött, ráncos-arcú koldusasszony nyújtotta felém kezét. Mindennapos eset egy nagyvárosban... De az öreg koldus franciául szólt hozzám: «Ayez pitié de moi», «könyörülj meg rajtam! »
Ejha! – villant fel bennem; ez már mégsem mindennapos dolog hogy franciául koldul valaki' Megszólítottam:
«Parlez-vous francais?» «Beszél ön franciául?» A legkifogástalanabb franciasággal felelte:
«Igen, beszélek. Angolul is.» (...)
Hát ezt nem lehetett annyiban hagynom! Szóba elegyedtem az utcasarkon kolduló öreg asszonynyal. És most következett egy szomorú, végtelenül szomorú visszaemlékezés fiatal évekről... jómódról... idegen nyelvek tanulásáról... Csak a beszélgetés végét említem, amit a vén koldusasszony olyan kimondhatatlan szomorú hangon mondott el: Hát kérem ezért jutottam ide: fiatal voltam, szép és sok pénzem volt...
Testvéreim! Eddig szól a kis történet...
És most itt áll előttem egy másik öreg, megvénhedt koldus: az egész mai emberi társadalom, és segítségért nyújtja kezét az úton általmenők felé. Hihetetlen megrázkódtatások és az ősi szent örökség esztelen eltékozlása után jutottunk útszélére. Tudunk mi franciául, tudunk angolul; van rádiónk, (tévénk, internetünk okos-telefonunk), gyorsvonatunk, villanyvilágításunk (...), gyűléseznek a kutatók, – mi kell még, mi kell még? Ez sem elég a boldogsághoz?
És valahogy csakugyan nem elég! Mert a mai ember, a technikai kultúrától megittasult ember, ez a nagyvilágot meghódító ember mégis csak betegágyon vergődik. Mindnyájan érezzük, hogy valahol kizökkent sarkából a világ tengelye. «Fiatalok, szépek és gazdagok» voltunk, mint ifjú korában az a koldusasszony, és mi megszédülve saját tudásunktól, saját technikánktól, azt hittük, hogy ez minden, erre lehet építeni emberies, nyugodt földi életet, emberhez méltó társadalmat.
Valaha nem bíztuk el magunkat ennyire. Valaha tudtuk, hogy az emberi munka csak felépítmény, de az alap az Isten törvényeinek tiszteletben tartása. Valaha még azt írta a költő, hogy: «minden ország támasza-talpköve...» - micsoda? a gép? a tudás? a pénz? – nem!... «a tiszta erkölcs». És ha ma megdöbbenve vesszük észre az egész emberi építménynek, az emberi társadalomnak recsegő ingását, félelmes ropogását, nincs más mentség, mint visszatérni a nélkülözhetőnek gondolt s hűtlenül elhagyott alapokhoz: az Isten tíz parancsolatához! (...)
