(Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2009. szeptemberi számában megjelent írása nyomán!)
A Szentírás szerint, az embernek le kell borulnia Isten színe előtt
„Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. A Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa.
Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (1 Kir 8,54–55). A király könyörgő imádsághoz felvett testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt.
Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is. Péter térdre borul Jézus előtt (vö. Lk 5,8). Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). Így látjuk Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32).
A felséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvé-ben (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8).
A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus színekben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8) Szent Domonkos pl. gyakran arcraborulva imádkozott az Úrhoz.
A szentáldozással kapcsolatban nemcsak a leborulásra, hanem az Oltáriszentség nyelvre fogadására is találhatunk biblikus megfonto-lásokat. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én neked adok! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. (…) Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset (…). Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3)
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely nekünk, Isten gyermekeinek való-ságos eledelünk. Amikor az Oltári-szentséghez közele-dünk, emlékezetünk-be idézhetjük a 81. zsoltár 11. versét is, amelyet a zsolozsmá-ban imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szá-dat, és én betöltöm”.
Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret az iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27) közvetlenül a szájába helyezte, s meglehet, így tett minden apostollal. A közelke-leti vidékeken Jézus idejében ténylegesen létezett egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlanul megfigyelhető, hogy a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szimbolikusan a szájukba helyez egy darabkát az ételből.
A konszekrált kenyér (Szentostya) színei alatt valóságosan jelen levő – Testével, Vérével és isteni fenségével is köztünk rejtező Úr imádása a legtermészetesebb. És ez legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki, melyet az Egyház tradíciója jól ismer és alkalmaz, s amelyet lelkünk java és az Oltáriszentség megóvása érdekében nekünk is követnünk kell!