A valóságos jelenlét tana a nagy egyházatyáknál
A következő századok nagy egyházatyáinak irataiból már egész köteteket lehetne összehordani annak bizonyítására, hogy ők is ’egy-emberként’ hitték rendületlenül a Jézus testének és vérének valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Nem sorolhatjuk fel valamennyiük kijelentését, de tanúságtételeiket néhány összefoglaló szempont szerint csokorba kötjük:
1. A nagy egyházatyák és egyházi írók nem győzik kiemelni az Oltáriszentség csodálatos, természetfeletti jellegét (aminek nem volna értelme, ha merő szimbólumról volna szó) és a csodákat, amelyeket Isten az Oltáriszentség létesítésében művel. Mily csoda ez mind, mondják: hogy ugyanaz a test, amely az Atya jobbján ül a mennyben, mégis itt van a mi oltárunkon, hogy a hívek kezébe s ajkára száll; hogy megtöretik s mégsem romlik el, s hogy mindenegyes hivő az egész Krisztust veszi; hogy az utolsó vacsorán Krisztus önmagát tartotta kezében (Ágoston); hogy ő a vendég és a lakoma egyszerre stb. (Így Aranyszájú Szent János, Szent Efrém, Nazianzi Szent Gergely, Szent Ágoston, Szent Jeromos stb.)
2. Keresik az okokat, vajon mi vezethette Jézust, hogy ezt a nagy csodát művelje és a saját testét s vérét ilyen formában hagyja ránk eledelül.
3. Mindebből az egyházatyák, olyan következtetéseket vonnak le, amelyek kizártnak tartják a puszta képletes magyarázatot. Aranyszájú Szent János pl. Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben nagyobb csodának tartja, mint Illés csodáját, akinek imádságára égből leszállt tűz emésztette meg az áldozatokat.
4. Erős párhuzamba állítják az Oltáriszentséget a megtestesüléssel: ahogy a megtestesülésben a láthatatlan Isten testi valóságban jött közénk, úgy az Oltáriszentségben a láthatatlan Jézus is testi valóságban száll közénk.
5. A legnagyobb tiszteletadásra hívják fel a híveket az Oltáriszentség iránt azzal a megokolással, hogy hiszen ott maga Jézus van jelen.
Így Jeruzsálemi Szent Cyrill „Hitoktató könyvében” ezt mondja: „Amikor Hozzá lépsz, ne kézlóbálva járulj oda… Miután pedig szemedet óvatosan megszentelted (megérintetted) a szent Testtel való érintkezésben, úgy vedd magadhoz, vigyázván, hogy semmi belőle veszendőbe ne menjen. Mert ha valamit elejtenél belőle, úgy tekintsd, mintha saját testednek valamelyik tagját vesztenéd el. Ugyebár, ha valaki aranyforgácsokat nyújtana neked, a legnagyobb figyelemmel vigyáznál, nehogy valamit is elveszíts belőle, s így károd származzék? Hát nem kell-e akkor még sokkal inkább vigyáznod, hogy egy morzsácska se hulljon el abból, ami minden aranynál és drágakőnél becsesebb? Majd Krisztus testének vétele után járulj a vér kelyhéhez is, nem karod lóbálva, hanem leborulva, az imádat és tisztelet módján, ament mondva, s Krisztus Véréből vevén, a magad megszentelésére. Amíg még ajkadhoz tapad annak nedvessége, kezeddel nyúlj hozzá és szenteld meg vele szemedet, homlokodat és többi érzékeidet.” (Cat. Myst. 5,21)
Mindennek ugyan mi értelme volna, ha az Egyház az első századok folyamán nem hitt volna rendületlenül az Oltáriszentségben, a valóságos jelenlétben!
6. Épp emiatt a legnagyobb testi-lelki tisztaságot követelik meg az ősegyház atyái azoktól, akik az eucharisztikus lakomához járulnak. Aranyszájú Szent János szerint:„Mekkora tisztaság illik ahhoz, aki ebben az áldozatban részesülni akar! A napsugárnál tisztábbnak kell lennie a kéznek, mely ezt a testet szegi, a szájnak, mely ettől a lelki tűztől betelik, a nyelvnek, melyet e félelmetes vér von be! (...) Hol van az a pásztor, amelyik a saját teste tagjaival táplálná a juhait? De mit beszélek én pásztorokról, mikor anyák is vannak, akik a szülés fájdalmai után kisdedeiket idegen dajkára bízzák. Ő (Krisztus) azonban ezt nem tudta elviselni, hanem saját vérével táplál minket s mindenképpen magához forraszt bennünket.”(Hom. 82. in Mt. 5)
Szent Ágoston így kel az áldozás előtti böjt védelmére: „Talán még azt is szemére vetik az egyetemes Egyháznak, hogy az Eucharisztiát mindig éhomra vesszük? Pedig így volt tetsző a Szentléleknek is, hogy az ilyen nagy szentségnek tiszteletére a keresztények szájába előbb lépjen be az Úr teste, mint a többi eledelek; mert hiszen ez az értelme az egész világon elterjedt szokásnak.” (Ep. 54,8)
Tertulliánus heves és lángoló kifakadását a méltatlanul áldozók és a méltatlan papok ellen − akiknek a „kezét kellene levágni” − már fentebb láttuk.
7. Sőt mintha a legrégibb egyházatyák valahogy előre sejtették volna a XVI. század szentségtagadóit, akárhányszor úgy beszélnek, mintha egyenesen ezek ellen írnának.
Így kifejezetten hangoztatják, hogy Jézus szavait nem szabad merőben képletesen értelmezni, hanem szó szerint kell venni!
A számos idevonatkozó nyilatkozat közül lássuk csak Szent Epifánius szavait:„A szent apostolok és a neves egyházatyák közül senki sem mondta, hogy a vérontás nélküli áldozat, melyet Krisztusnak, a mi Istenünknek és az Ő ajándékainak emlékezetére mutatunk be, az Ő testének csak a képe lenne. Nem azt mondta Jézus: Vegyétek és egyétek, ez az én testemnek a jelképe ...Sem az Úr, sem apostolai, sem az atyák nem nevezik a pap által bemutatott vérontás nélküli áldozatot sehol képmásnak, hanem az Ő saját testének és vérének ... A konszekráció befejezése előtt némelyik Szentatya jámborul ’előképnek’ nevezte; azonban a konszekráció után valósággal Krisztus testének s vérének mondatik, mert az is, és így hisszük!” (Hardouin VIlI. 370)
A sinaita Anasztázius felveti a kérdést: „Vajon Krisztus testének és vérének vétele, amelyet felajánlasz és amelyben részesülsz, Krisztusnak, az Isten Fiának valóságos teste-e, vagy egyszerű kenyér, aminőt az utcán lehet vásárolni, avagy Krisztus testének jelképe, mint ahogy a kos áldozat a zsidóknál volt?” S így felel rá: „Távol legyen, hogy azt mondjuk, hogy a szentáldozás Krisztus testének csupán jelképe volna, és hogy nem egyszerűen kenyér, hanem valóban saját Teste és Vére Krisztusnak, az Isten Fiának, ki emberré lett s a mindenkoron szűz Istenanya, Máriától született.” „Vegyétek és egyétek: ez az én testem, s hasonlóképp a kelyhet átadva így szólt: ez az én vérem. Nem azt mondta: ez az én testemnek s véremnek jelképe!”
Damaszkuszi Szent János is, aki egész életét a régi egyházi írók tanításának összegyűjtésére fordította, a fentiekhez hasonlóan ír, de a végén hozzáteszi: „A szentség belső erejét ma még nem látjuk, s így az örök dicsőségnek még csak képleteivel találkozunk a szentáldozásban.” (F.O. IV. 13,40)
Az egyházatyák érveire a koronát a nagy Alexandriai Szent Cyrill teszi fel, aki így fejtegeti Jn 15,1-et magyarázva: „Ne mondja senki, hogy semmiféle testi egyesülésben nincs részünk vele (Krisztussal), mert ennek ellenkezőjét azonnal bebizonyítjuk az ő írásaiból... Mert miért oltatik ő belénk? Nemde azért, hogy Krisztus teste is bennünk lakjék az ő szent testének vétele s a benne való részesülés által? (...) Érdemes megfigyelni: Krisztus nem azt mondja, hogy csak valamely hitbeli viszony által lesz bennünk jelen, hanem természetes (valóságos) részesedés által.” 
8. Végül az ősegyház nagy atyái annyira közismertnek tartották a keresztények között a valóságos jelenlét hitét, hogy abból érveltek más hitigazságok védelmében is.
Így pl. a gnosztikusok tagadták, hogy Jézus Krisztus azonos az Isten Fiával, a teremtő Istennel. Erre Irenaeus azzal felel: hogyan tehette akkor Krisztus, hogy a kenyér s a bor az ő testévé s vérévé váljék, ha nem volt hatalma teremteni? (Adv. haer. IV. 18,4)
Az ariánusok tagadták az Ige istenségét; Hilarius erre az Oltáriszentséggel érvel: ahogy mi Jézus teste által nyerünk életet, úgy a Fiú is az Atya által él.
Mások tagadták a megtestesülést, mire Aranyszájú Szent János az Oltáriszentséggel bizonyítja, hogy az Ige csakugyan emberi testet vett fel.
Nestorius tagadta Krisztus emberi természetének személyi egyesülését az örök Igével, mire Szent Cyrill így felel: „Ha nem egyetlen személy volna az Ember és az Isten Igéje, akkor ez a szó: − Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne −, közönséges emberevésre szólítana fel, és teljesen értelmetlen volna!”
A macedoniánusok a Szentlélek istenségét tagadták; mire Isidorus Pelusiota az átlényegülés tanából bizonyítja a Szentlélek istenségét. Arra hivatkozik, hogy Krisztus a Szentlelket az Atyával s Fiúval egy rendbe állítja, aki „a titokzatos asztalon a közönséges kenyeret a megtestesülés igazi testévé változtatja”, − ami szerinte a Szentlélek istenségének bizonyítéka.
Nagyon gyakori végül a Szentatyáknál, hogy az ember testi feltámadását éppen az Oltáriszentségből bizonyítják: „Hogyan mondhatják a feltámadás tagadói, hogy elpusztul, s nem nyer többé új életet az a test, amely az Úr testével és vérével táplálkozott?” − kérdi Szent Irenaeus a gnosztikusokkal szemben. Ugyanígy beszél Alexandriai Szent Cyrill is.
9. Még csak azt említjük fel, hogy maguk a legrégibb eretnekségek is hittek az Oltáriszentség tanában, és hivatkoztak rá. Így pl. az eretnek Eutyches egyik követője (Theodoretusnál, dial. 2) így akarja bizonyítani tévtanát: „Amint az Úr testének és vérének jelei mások a pap invokációja előtt, utána pedig átváltoznak és mások lesznek, ugyanígy az Úr teste a mennybemenetel után isteni állaggá változott,”
Hasonlóképp beszél Samosatai Pál és mások. Ez is annak bizonysága, hogy az első századok kereszténysége, még az eretnekek is, egyértelműleg vallották az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztust és senkinek sem jutott eszébe, hogy az idevonatkozó evangéliumi kijelentéseket eredeti jelentésüktől eltérően, valami ködös jelképűséggel magyarázza. Minél közelebb megyünk vissza Krisztus Urunkhoz, ahhoz a korhoz, amelyben még elevenebben élt a lelkekben Jézus tanítása és az apostolok hite, annál világosabban és egyértelműbben jelentkezik az Oltáriszentség szó szerinti értelmezése, a valóságos jelenlét sziklaszilárd hite.
Valóban joggal mondtuk tehát fejtegetéseink elején, hogy alig van a kereszténységnek olyan fényesen igazolható, annyira biztosan krisztusi eredetű tana, mint a valóságos jelenlété. Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van, így hirdette önmaga, így hitték az apostolok, és így hitte az egész kereszténység a hitújítókig, akiket e pontban inkább a katolikus Egyházzal való szembehelyezkedés viszketege vezetett, semmint a tárgyi okok. (Folytatódik!)
