Sebestyén Péter atya teológiai dolgozata
Az ősi népdalimádságok remekbe szabott költői képei, az énekek fennkölt hangulata, ez a magasztos, áhítattal telített légkör már önmagában is magával ragad. A fülbemászó pentatóniának, és az igényesen megmunkált archaikus szövegek harmóniájának hatása alól nehéz kivonni magunkat. Amikor énekelni kezdjük, vagy hallgatjuk egy hanghordozón, sodorni kezdenek magukkal, belső béke árasztja el még a nem vallásos embert is, valami megfoghatatlan isteni miliőbe ringatnak bele. Veretes magyar nyelvünk minden szépségét felvonultatják, köszöntve alázattal és méltósággal a Betlehemi Gyermeket. Régi korok örömét, önfeledt, tiszta érzületét adják át nekünk.
Sokkal több van ezekben, mint ami az elcsépelt,– és talán a felszínen megragadó, ugyan gyönyörű dallamú, de idegenből kölcsönzött – ’Csendes éjben’ kétségkívül megérint.
Európai összehasonlításban, éppen nyelvünk gazdagságának köszönhetően messze előkelő helyen vagyunk, és erre sem ártana büszkének lenni. De nem elég a büszkeség. A karácsonyi énekek és a paraliturgia egyéb „kellékei” feladattá is válnak: újra és újra rá kell ismernünk Jézusra, a mi Istenünkre ebben a Gyermekben. Sőt még tovább is mehetünk: a születés ünnepe a megváltásnak csak a kezdete. A hívő keresztény vallja, hogy Jézus Krisztus Isten fia, aki értünk, a mi üdvösségünkért, „született szűz Máriától”, kínhalált szenvedett, feltámadt és elküldte a Szentlelket, és átalakítja a világot, eljőve „ítélni élőket és holtakat”. Ha tehát valljuk a betlehemi születést, várnunk kell a holtak feltámadását és az örök életet is.
(folyt. köv.) Forrás