(A tegnapi cikk folytatása!)
A magyar kultúra is mindig befogadó volt: minél több külső hatás érte, annál gazdagabb lett. Akárcsak édes anyanyelvünk: azért olyan egyedülálló és csodálatos, mert könnyen befogadja az idegen szavakat, de a saját törvényei szerint érzékenyen csiszolgatja és formálja őket. Ahogyan magyar missziósaink is elvitték hazánk kultúráját más földrészekre, idegen népek műveltségét, lelki-szellemi fejlődését gyarapítva.
A kérdés nem is ez, hanem, hogy hol kell vonalat húzni a hit lényege és a kulturális járulékok között? Hol a tűréshatár, meddig mehetünk el az engedékenységben pragmatikus indíttatásból vagy hamisan szóló nyitottság jelszavával? Mikor kell megálljt parancsolnunk a nagy megengedésnek? Mikortól veszélyeztetjük nemzeti és hitbeli identitásunkat a jól csengő szabadságra vagy befogadásra, a másikban megjelenő új iránti nyitottságra hivatkozva? Engedjük-e, hagyjuk-e, hogy beszippantson ez a kulturális kavarodás, ez a vallási szinkretizmus, amely lassan népünk lelki értékeit is elnyeli?
A nagy szabadságban aztán lassanként mindent feladunk, ami eddig meg- vagy összetartott, csak azért, mert „fejlődnünk kell” a haladó világgal…?! A nagy keveredésben és kölcsönhatásban aztán már az igazi értékek, a kereszténység lényege is viszonylagossá válik, és erejét veszíti. S ez egyre gyakrabban konfliktussal jár.
Voltaképpen azon vívódom: mikor mondjuk ki, eddig s ne tovább?
Egyházi ünnepeink lassan tartalmukat vesztik, sokféle alternatív programmal próbáljuk összecsalogatni híveinket, nem vagyunk képesek felvenni a versenyt a reklámiparral és az üzletek hétvégi akcióival, a szüleink korabeli nevelési és erkölcsi elvek és elvárások már nem működnek – akkor mit kínálunk?
Szomorú vége lenne a fenti eszmefuttatásnak, ha csak keseregnénk, s a kérdések elbizonytalanítanának. A megoldást kell keresnünk. A benini püspök is sugárzó arccal tett tanúságot meggyőződéséről. Nagyon jól látta a lényeget, mint, ahogyan Ferenc pápánk is sokszor hangsúlyozza: vissza kellene térni az evangéliumi egyszerűséghez.
Talán nem is annyira az iszlám veszély, vagy az ortodox kultúrkör szédít és kísért a lanyhulásra minket sem, hanem inkább a jólét délibábja. Délibábok ellen pedig nem árt egy kis valóságérzet és bátorság. A jó mag, ha jó földbe hull, jó termést hoz. A jó termés pedig Isten áldása.
Sebestyén Péter
http://www.peterpater.com/content/hu/Alkalmi-irasok/11/A-jolet-delibabja-64
http://www.romkat.ro/hu/content/jolet-delibabja
http://vanegypercem.com/a-jolet-delibabja/
