(A tegnapi cikk folytatása!)
Szent István behozatta a külföldi szerzeteseket, a nyugati kultúrát, hogy simábban felzárkózzon harcos népe a keresztény civilizációhoz. Vannak, akik ezt gazdagságnak, vannak, akik felhígulásnak tartják. Utóbbiak szerint az idegen kultúra lerombolta a magyar sajátosságokat, megbénította a magyar virtust. Holott épp az ellenkezője az igaz: az ezredfordulón csak így válhatott példátlan módon ebben a térségben valóban független, krisztusi keresztény királlyá Szent István. (...) Igazi európai integráció történt! István király a római kereszténységet nemcsak átvette, bevezette, hanem közösséget szervezett vele: tíz falu, egy templom! A régi jogból sokat megtartott, pl. az ági öröklés máig létezik.
Életpéldát adott: családjából vagy negyvenen lettek szentek és boldogok.
Egyszerre lett így Magyarország a Keletrómai és a Nyugatrómai császárság megbecsült szövetségese. Nem a vetélkedés volt a megoldás, hanem a beilleszkedés. Mint ahogyan a magyarok tüzes, bátor, büszke, önérzetes, találékony lelkivilága, karaktere, gazdag hagyományai és hitvilága is termékenyen hatott a kereszténység sajátosan magyar színéhez.
Az újkor hajnalán, az újvilág felfedezésekor, a missziók idején az egyház egy külön fogalmat honosított meg a hithirdetés közben: inkulturáció. Beágyazni, beültetni, beépíteni a keresztény hitet az adott nép kultúrájába. Nem egy kaptafára húzva homogén masszává alakítani a világot a Bibliával, nem erőszakkal átnevelni és rákényszeríteni az új hitre, hanem megtartva minden nép ősi hagyományait, párbeszédet indítva azzal, az ő nyelvén és szellemi eszközrendszerét igénybe véve hirdetni az örömhírt. A keresztény hit bármely kultúrában testet ölthet, ha azt átjárja, meglelkesíti. (folyt.) Forrás